Akácfáink sokáig élnek
A könyv a Jugoszlávia széthullását megelőző időszakról mesél. A novellák színtere a napfényes Bácska, amelyről köztudott, hogy a Balkán és Európa határmezsgyéjén terül el, ezért többféle kultúrának és temperamentumnak ad otthont. Ez a ha akarom Balkán, ha akarom Európa – állapot nemcsak kényelmes, de kifejezetten hasznos volt azokban az időkben, amikor még együtt járt a bordópiros jugoszláv világútlevéllel s a szocialista országokhoz képest valamivel magasabb életszínvonallal. A bácskaiak nem sejtették, hogy a jólét és a nyugalom, ami körülveszi őket, nem több bűvészmutatványnál. Az ébredés pillanata csak 1991 nyarán, Szlovénia függetlenségének kikiáltásával szakadt rájuk. A kötetben található írások groteszk történetek, néhol talán mulatságosak is, de legalább annyira komolyak és tragikusak, mert hiszen egy modernkori Atlantisz elsüllyedéséről szólnak. A könyv ennek a valamikor birodalmi színekben pompázó, de ma már csak a múltban létező világnap próbál emléket állítani. Első díj a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Édesanyanyelvünk pályázatának novella kategóriájában, 2004.
Ha igaz az állítás, hogy az irodalom az élet sűrítménye, akkor a novella kétségtelenül az irodalomé, a prózairodalomé. Ebből következik, hogy a jó novella mindig az eszenciáját adja a világnak: mint tenger a cseppben összefogja és megmutatja mindazt, ami az irdatlanul nagy és legalább annyira bonyolult világból rejtve marad számunkra. Ez a könyv is ilyesmivel próbálkozik: történetei külön-külön mutatják meg egy-egy szeletkéjét a térből és időből kiragadott Bácskának, de tágabb értelemben is összefüggnek. Nemcsak a helyszín, a táj, a szereplők is átvándorolnak egyik novellából a másikba, s mintegy kiegészítik, teljessé teszik a róluk alkotott képet. A földrajzilag jól körülhatárolható helyszín mellett az idő is pontosan megállapítható, sőt hangsúlyos eleme az elbeszéléseknek: a Jugoszláviához tartozó Bácskában vagyunk, s a nyolcvanas évek utolsó harmadát éljük, azt az időszakot, amikor már háborús fellegek gyülekeznek a déli, délnyugati látóhatár szélén. Ami történik, az jószerével személyes ügy. Még a háború fenyegetése is csak árnyék, a napi teendők, gondok és bajok árnyéka, a Balkán megszokott velejárója. A bácskai embernek fogalma sincs róla, milyen végítélet zúdul rá hamarosan, pedig annak a jelei már nagyon is nyilvánvalóak. Engedelmesen végighalad a háború felé vezető keskeny életcsapásán, s amikor a végére ér, akkor döbben csak rá, hogy már nincs hova lépnie.
