ELŐSZÓ

Mi tagadás, városunk nem sok igazán jelentős alkotóművésszel dicse­kedhet. Ez azonban nem csupán Zentáról, hanem szűkebb értelemben vett szülőföldünkről, az egész Vajdaságról is elmondható. Mert bár az Istenáldotta anyaföld itt is megtermi és megérleli a mifelénk életnek is nevezett kenyérgabonát, a lélek virágai, bár kikelnek, de rendszerint korán el is hervadnak a „poros, boros Bácska”, de ugyanúgy a jugoszláviai Bánság szikes talaján is.

Aki itt valamivé és valakivé akar lenni, annak idejekorán el kell hagynia ezt a mostoha szülőföldet, s a szellemi, élet központjainak egyiké­be áttelepülnie, hogy ott továbbfejlődhessen. Persze, ritka kivételek azért akadnak és nagy-nagy szerencsénkre Andruskó Károly is közéjük tartozik. Ehhez a csodához azonban töretlen hitre, páratlan szorgalomra és a meg­szállottsággal határos munkaszeretetre van szükség, hogy az önmaga mű­vészi identitását, a saját autochton művészetét létrehozó és formába öntő művész megküzdjön a közönnyel, a lekicsinylő rosszakarattal s a kisvárosi környezet visszahúzó, az alkotó szellemet gúzsba kötő tehetetlenségi ere­jével...

Andruskó Károlyban megvoltak ezek az adottságok. Talán a súlyos és szinte mozdíthatatlan anyaggal, magával a termő talajjal küszködő, föld­túró paraszt- és kubikosősök makacs kitartása segítette át a mesterség és a környezet egyöntetű ellenállásának az első buktatóin. A „nemes mester­ség” fogásainak és fortélyainak tanítómesterek nélkül, elejétől végig ta­pasztalati úton, hallatlanul idő- és munkaigényes módon történő elsajátí­tása, a briliáns megoldásoknak sok-sok bolyongás és töprengés, zsákutcák­ba való be-betévedés utáni felfedezése – minderre csak Andruskó Károlynak a (bátran kimondhatjuk) őstehetségéből fakadó titáni ereje és munka­bírása volt képes, amely egy pillanatra sem hagyta elernyedni a lélek és a fizikum erőit a pihenés óráit áldozva fel az alkotó munkára.

S ez az állandó megfeszítettség, a munka, a teremtés öröme adta az erőt a társadalmi közeg ellenállásának a leküzdéséhez is. Mert hogy ne szépítsük a dolgot: a művésznek szülővárosa nem sok támogatást nyújtott művészi fejlődésében. A valódiak mellett gyakran ál- és féltehetségeket is támogató helyi kultúrpolitika Andruskó művészetét némi fanyalgással fo­gadta, csak nehezen és késve ismerte fel annak nyilvánvaló értékeit. Egy kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy Andruskó Károlynak előbb Európa, sőt az egész világ elismerését kellett kivívnia ahhoz, hogy idehaza is elismert legyen.

Ő azonban becsülettel megvívta ezt a nem könnyű harcot, s életemunkásságát beépítette szülővárosa kultúrájába. Andruskó Károly ma már annyira Zentához tartozik, mint a képein, rajzain, metszetein oly sokszor és sokféleképpen megörökített árnyas, gesztenyelombos Tisza-part, a há­tán ladikokat ringató folyó, az ősi város utcái, épületei és történelme. Akárcsak az általa oly nagy szeretettel ábrázolt zentai emberek, a nehéz munkában esetlenné, lassú, darabos mozgásúvá, ám ugyanakkor robusztus erejűvé vált kubikosok, napszámosok, kapások, aratók, gyári munkások. Mert maga is egy azok közül, akiket igaz emberséggel és elhitető erejű művészi hitellel nem szépítve, de nagy-nagy szeretettel és megértéssel áb­rázol, munkájuk közben és a munka utáni törődött pihenésükben. Életük súlyos küzdelmeiben és ritka vigalmaik közepette. Dicsőítve a munkát, ezt a keservesen nehéz, de egyedül emberhez méltó és áldást hozó emberi te­vékenységet és létformát. És felmutatva az emberi munka által megterem­tett és újjáteremtett világot is a természet nem emberek által, de emberek számára teremtett páratlan szépségeivel együtt.

Városunk szülöttei közül talán csak Stevan Sremac és Thurzó Lajos élnek ennyire egyértelműen zentaiakként a helybeliek tudatában, noha az előbbi csupán gyermekkorát, az utóbbi pedig rövid ifjú éveit töltötte Zen­tán. Andruskó Károly viszont itt élt és itt is él közöttünk. Ha egy-egy időre el is távozik, azt csak azért teszi, hogy városunkat, annak hírét-nevét elvi­gye a nagyvilágba, s aztán művei által visszahozza ide a nagyvilágot, annak minden fényét és szépségét. Hogy nekünk, szülővárosábeli földijeinek aján­dékozhassa mindazt, bőkezűen és sokszorosan viszonozva azt a keveset, amit tőlünk kapott.

Egyebek között ezt a szerény könyvet, amelyet a zentai Fermin dolgo­zói nyújtanak neki szeretetük és megbecsülésük jeleként. És annak a tisz­teletnek és megbecsülésnek a jeleként, amelyet iránta városunk minden pol­gára érez, s amelyet nem ajándékképpen kapott, hanem alkotó munkájával kivívott magának. Egy, még koránt sem lezárult életmű számbavétele, leltára, katalógusa és díszszemléje ez a könyv. Egy olyan életműé, amit bő­sége miatt szinte képtelenség számba venni és katalogizálni. Ám ezt, ha hiányosan is, mégis csak meg kell tennünk a háromnegyed évszázados élet­út állomásán, mert ez a monumentális és reméljük, még sokáig gyarapodó életmű tovább fog még terebélyesedni mindannyiunk örömére és gyönyö­rűségére, átnőve a jövő évszázadba is, hogy minél többet megőrizzen alko­tójából, világunkból és szülővárosunkból, s ezzel együtt mindannyiunkból a kései utódok tanulságára és örömére.

                                                                                                                                                                                                                                    Szloboda János

                                                                                                                                                                                                                             Fő- és felelős szerkesztő