„A táborban 1200 magyar hadifoglyot tartottak – mindössze két barakkban. 1945 tavaszán megérkez­tek a németek is. (...) No, miért jöttek a németek, ami­kor a mi táborunk színtiszta magyar tábor volt? Nagyon egyszerű a magyarázata: az 1200 hadifogolyból 1945 tavaszára 650-en maradtunk életben! Németekkel töl­tötték föl a megfogyatkozott gárdát.

Mi bácskai gyerekek nagyon összetartottunk, bár segíteni nem tudtunk egymáson. Sokszor jói esett, amikor ki tudja, hányadszor panaszoltuk el bánatun­kat, a hazavágyódás fojtogató érzését. Akik ’45 tava­száig nem hullottak el, mindvégig összetartottak. Nem felejtem el, hogy két és fél méteres hó esett, és mí­nusz 51 fokot mértek! Ez a hideg tizedelt, pontosab­ban: felezett meg bennünket. Borzalmas érzés volt, amikor reggel szólunk a mellettünk fekvőhöz, rázzuk, költögetjük, de az nem mozdul – jéghideg! A tábor sarkában ásott közös sírba temettük fogolytársainkat. Öt méter mélyre ástunk a fagyos földben, minden sor hullát vékony földréteggel takartunk le, mindaddig, amíg meg nem telt a gödör. Mert bizony megtelt.

Éjszakánként farkasok merészkedtek be a tábor­ba, vérfagyasztó üvöltés hangzott szinte egész éjsza­ka, aludni sem bírtunk, illetve nem is nagyon mertünk. Borzalmas látvány volt, amikor másnap a sírgödörben csak csontokat találtunk. A farkasok...

Itthon kegyelettel vagyunk egymás halottai iránt, de ott... Ennyit ér egy ember élete. Ha kidőlsz a sor­ból, másik tízet nyomnak helyedbe. Ott csak számok voltunk. A láger létszámának stimmelnie kellett! Hogy hányszor és honnan töltötték föl a létszámot, az nem számított, nem ránk tartozott.”

                                                                                                                                                                                                           (Szél Dezső visszaemlékezéséből)