A MADÁCHI MÉCSES

ELŐSZÓ

A találkozás és magányos tűnődés között, az elutazások és haza­térések hosszú-hosszú vonatozása közben többször felidéződött ben­nem a hol szomorkás, hol meg anekdotás kötetbe illő színházi múl­tunk; arcok jelennek meg előttem, Árok Ferenc rémült arca az átlumpolt éjszaka után, arcok tűnnek el, Dévics Imre arca, ahogyan azt rebegte a betegágyon: „Zolikám, őrizzétek a színházunkat!” Minden el-eltűnik, mint a napraforgók és a tarlók az ablakon túl. Gyötrődöm, vitázom magammal, néha már hajnalban csipás szemmel, máskor éjszakába nyúlóan, s nagyon szeretném, ha valaki velem együtt egyszer azt mondaná, rikoltaná bele a világba, hogy a színház, a vajdasági magyar színház nem stíluskérdés, szóra sem érdemes egy-egy előadás sikere vagy sikertelensége, az, hogy jó vagy rossz-e egy-egy színészi alakítás, mert a mi teátrumunk múltja, jelene és jövője nemzeti ügy. Érdemes volt-e, kellett-e nekem megírnom a távoli múltban, 1992-ben, egy rovinji közös nyaralás után a Mestermutatványokat, a Virág Mihály-breviáriumot, majd négy évre rá a Megkésett rekviemet, ezt a „színházsirató” traktátumot, a visszaemlékezést a nagybecskereki, a zombori első és utolsó magyar színházról, a topolyai társulatról, megemlíteni vastag betűkkel azt – hadd csorogjon a könnyünk – , hogy az ötvenes évek­ben négy (!) hivatásos magyar társulat végezhette áldásos misszióját a tartományban. Újabb hat esztendő elmúltával Heck Pauláról, Dürrigl Juhász Zsuzsáról és a színészkirálynőről, Romhányi Ibiről írtam, vázoltam pályaképet Néhány boldog óránk címmel; az Ötgarasos színház című kötetben a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának múltjából merítettem, az „aranykorszakot” örökítettem meg szerény tehetségem írói eszközeivel. A ködbe vesző képeket idéztem fel, a kalapomat lengettem – nem először – Dévics Imre és színészeink/rendezőink munkássága előtt, hogy ebben a megbolydult világban, amikor nemcsak barátságok omlanak össze, hanem álmok és hitek válnak semmivé, legalább tudjunk egy kicsit emlékezni. Mert – megkockáztatom: talán – még rendelkezünk az erkölcsi értékrend elemi normáival, tudjuk, tudni akarjuk, hogy akkor (bár a statisztika dermesztette satuba az akaratot, és felső sugallatra poli­tikai szempontok figyelembe vételeinek kényszerítő súlyával kellett dolgozni) hitünk és áldozatkészségünk, nagy-nagy szívünk és nagy-nagy lelkesedésünk nem ismert lehetetlent, végezhettük az emberfeletti munkát, s az elődök – az amatőrök, a Nagy Dilettánsok – szép örökséget hagytak az utókorra és az utódokra. De vajon lehet-e ma az összezavarodott idő- és helyzettudattal terhes és soha nem tapasz­talt nemzeti gyűlöltségtől hevített közéletben nyugodtan egymás mellé sorakoztatni a neveket, számokat, adatokat? Avíttá vált mindaz – tudom –, amit egykoron hirdettünk, maga az Úr hangja is: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál...” „Magyarnak lámpája van, de olaja nincs” – mondta/írta Madách Imre. S ha a színház nem gyújt, nem szít lángocskát a töksötét vaj­dasági éjszakában, amelyben már a baglyok sem huhognak, akkor mi végre van a színház a világon? Nos, szeretném azt hinni, hogy újabb – természetesen színházi témájú – kötetem is egy apró lángocska, amely ha nem is világít messzire, az Óperencián túlra, egészen az új Nemzeti Színházig, elvilágít tán a sarki kocsmáig, ahol művészi és erkölcsi értelemben már semmisnek vélhető mindaz, amit a múlt felkínált: a szabadkai Népszínház évadonkénti 14-15 előadása, az Újvidéki Színházban látott, Radoslav Dorić rendezte Play Strindberg, a topolyai Hamlet, a nagybecskereki Földindulás, a zombori Olympia, a Tanyaszínház, amelynek társulata minden évben valami titkot rejteget, mintha azt mondaná, amit Márai Sándor mon­dott: „A mindenség közepe nem a Sziriusz, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel.” Elfeledhető-e az Életjel Színpadon látott Üvegfigurák a zokogó nézőtérrel és a könnyüket törlő színészekkel a függöny előtt, az M Stúdió egy-egy miniatűrje Újvidéken, Virág Mihály Caligulája és Légszomja, az Áfonyák és a Koldusopera, ifj. Szabó István Antigonéja? Nem szabad elfeledni a „szégyen éveit” sem, amikor 1985-ben beleléptünk a hittagadás érájába: gyáván, megalkuvással, egy szörnyeteget szolgálva sokáig. Gondoljunk azonban az újrakezdésre is! Akkor újra meggyújtottuk a madáchi mécsest, pedig olajunk akkor, a kilencvenes évek derekán sem volt hordószám, nincs abból elég most sem. De féltjük, óvjuk a lángot, nehogy elfújja valaki, nehogy elfujják valakik... Ezért (ha /nem is/ egy tudós alaposságával, egy tudományos munka követelményeinek betartásával) írtam meg a polcaimon sorakozó eddigi köteteket, s ezért bocsátom útjára immáron az ötödiket. Én is felakasztom a lámpát az asztal felett. S íme, lőn vilá­gosság: ilyenek voltunk, ennyire tellett erőnkből. Legalább addig, amíg soraimat olvassák, menekül a sötét, menekül a reménytelenség, mert nekünk ezért mindig volt (hogy lesz-e, azt nem tudom) jogunk élni és remélni, nem utolsósorban dolgozni, gürcölni – és beszélni. Wajda is megmondta: „Talán a színház az utolsó hely, ahol egyik ember meghallgatja a másik szavát!” Hallgassák meg az én szavamat. A beszámolót arról, hogy milyen örökös lázban égve tudtak/akartak alkotni a rendezők (elsősorban), akik a szeretet és a szerelem híveit sokasították. Akkor – ha már így leragadtam a múltnál – lelki-szellemi otthont, meleg otthont teremtettünk, és abban az otthonban egymást nyesegettük néha, máskor növesztettük és gondoztuk. Erre szeretnénk most visszaem­lékezni.

                                                                                                                                                                                                                                                     A szerző