Skip to main content
Borító/Kép
Sági Zoltán: Belső viharaink c. könyvének borítója

Belső viharaink

A sérült önértékeléstől a szeretet képességéig
Szerző
Kiadás éve és helye
Műfaj
Felelős kiadó
Sorozat címe
Oldalszám
271 oldal
ISBN
86-82147-80-7
Előszó/utószó

ELŐSZÓ

A legnehezebb munka saját személyiségünk alakítása, fejlesztése. Ha valaki nekilendül, megta­pasztalhatja, hogy az önmagával való szembesülés fájdalmát nem kerülheti el. De amennyire fájdal­mas az út, annyira felemelő az eredmény is: szemé­lyiségünk egy érettebb szinten történő működése. A világba beleszületve gyorsan meg kell tapasz­talnunk, hogy soha többé nem fogjuk tudni átélnia határ nélküli egybeolvadás állapotát, de egész életünkön át azután vágyakozunk. Akiktől a felté­tel nélküli elfogadást várjuk, nem ritkán egy életre megmérgeznek bennünket. A mérgező szülők ezek, akiket nemritkán egy életen át sem tudunk eltávolítani magunkból. A sokszor nem tudatosan belénk oltott méreggel magunknak kell szem­benézni. Sérültté és sérülékennyé vált önértéke­lésünket magunknak kell meggyógyítani. Az elsőlépés ehhez a konfrontálódni önnönmagunkkal és a szülőkkel. Ha önértékelésünk sérült marad, a szorongá­sok kíméletlenül lecsapnak ránk. A világot veszé­lyes helynek éljük meg, olyannak, ahol nem lehet­séges önálló személyiséggé válni, alkotni, és boldognak lenni. Tele szorongással a függőségi vi­szony hálójában fogva tartva vergődünk. Szembe kell hát néznünk szorongásunk arcaival, külön­ben menthetetlenül megmérgezzük kapcsolataink közelségét-melegségét. Ha kapcsolataink kihűl­nek, énünk bizonytalanná válik, hiszen meg­szűnik a visszajelzés: milyen vagyok. Az énbizonytalanságot át- meg átszövi a szeretett személy elvesztésének félelme, a félté­kenység. Féltékenységünk pedig megint ott ütvissza bumerángként, ahol a legérzékenyebbek vagyunk: szétromboljuk kapcsolatunkat, ahon­nan a legtöbbet kaphatunk. A féltékenység nem szükségszerű velejárója egy kapcsolatnak, bár a kérdés továbbra is meg­válaszolatlan marad: van-e ott szeretet, ahol nincs bár egy kicsiny féltékenység. Személyiségünk szerves tartozéka, bár a legritkább esetben kívánunk kapcsolatba kerül­ni vele, nem szeretjük, de szabadulni sem tu­dunk tőle. A gyűlölet ez, amely mindannyi­unkban megjelenik frusztrációink során. Gyűlö­letté fokozódó haragunk elhomályosítja valóság­látásunkat. Énközpontúvá tesz, aminek ered­ménye, hogy a másik embert csak ellenségként éljük meg. Ellenségképet gyártunk, hogy rossz érzéseinket legyen hová kivetíteni. A gyűlölet aztán az erőszak útjaira visz el. Az erőszak pedig zárt gondolkodásúvá tesz, fogva tart,és megfoszt a szabadságtól. Az erőszak elemberteleníti a személyiséget. Felismerve magunkban, gyűlöletünk megtaníthat bennünket arra, hogy tiszteljük ellenségeinket, agresszív érzéseinkkel való szembesülésünk pedig arra, hogy megláthas­suk, hol vannak emberiességünk alsó határai. A gyűlölet hálójába megrekedve elmagányosodunk. Sokszor, a legnagyobb igyekezet árán sem tudjuk elkerülni az egyedüllét gyötrelmeit. Mégis ha át tudjuk értékelni, mi az, amit adunk kapcsolatainkban, hol vannak rövidzárlatok kommunikációinkban, a magány kínjaitól meg tudunk szabadulni. Mert a magány szenvedés, amit nem kell feltétlenül felvállalni. Amitől viszont soha nem menekülhetünk el, azok az életünk során elszenvedett szükséges veszteségeink. Születésünktől a halálunkig folya­matosan veszítenünk is kell, hogy tovább tudjunk lépni, hogy meg tudjunk szabadulni gátló-hátrál­tató idealizációinktól. Amikor megéljük őket, átéljük és túléljük addigi énünk elvesztését, azt,hogy énképeink változása nélkül soha nem lehet­nénk felnőtt, önálló, alkotó személyiségek. Amire pedig születésünktől folyamatosan vágyunk. Életünk során nem kerülhetjük el a halál, a gyász fájdalmát sem. A halálhoz való viszonyun­kon ma még sokat kell javítanunk, hogy el tudjunk jutni oda, hogy tisztelve a halált, megta­nuljuk tisztelni az életet. Azt, hogy olyan szeretetképességgel rendel­kezünk, amely alkalmassá tesz bennünket arra, hogy mindennapi életünk konfliktusaiban képe­sek vagyunk adni és elfogadni. A szeretet képes­sége mindannyiunkban ott van, csak irányt kell mutatni neki. Az érzelmek kollázsa ez a munka. A szerző azokról az érzelmi viharokról szól, amelyeket – személyiségünk érettségi szintjétől függetlenül – nem tudunk elkerülni életünk során. Gyakorló pszichiáter-pszichoterapeutaként azt a tapasz­talatot próbálja átadni, hogy az érzelmi krízi­sekkel – a belső viharokkal –, ha néha nagyon nehéz is, de legcélszerűbb szembenézni. Szoron­gással teli világunkban biztosabban tájékozó­dunk, ha ismerjük magunkat. Mert hosszú távon sohasem tudunk elmene­külni magunk elől.

                                                                                                                                                                                                              Dr. KINKA D. Ofélia

Fülszöveg

Az életem

az értelem

és

az

érzelmek

között

vergődik.

A többi,

az minden

vers, festmény...

csönd,

csönd

meg vonzódás,

igen.

(Kerekes Sándor: Ajánlás N. N.-nek)

Szerzői minősítések
Recenzens
Szerkesztő
A szerző profilképe
Borítóterv
A szerző profilképe
Illusztrátor
Grafikai szerkesztő
Előszó