Bodor Ádám (1936) a magyar irodalom kategóriákba nem sorolható alkotója. A monográfiaíró a későmodern és a posztmodern közti irodalomtörténeti folytonosság biztosítójának szerepét jelöli ki a Bodor-próza számára. Bodor írásművészetének sajátja, hogy egyénien tiltakozik az intellektuális hegemónia, a nyelvet megfertőző ideológiák ellen. Kiiktatja a tételes narrátori megnyilatkozásokat. Pozsvai Györgyi kiindulópontja rendkívül szimpatikus: szerinte a műveknek nincs végső jelentésük, ellenállnak az egyértelműsítő szándéknak, s újabb (élet)interpretációk kimunkálását tűzi ki célul. Bodor Ádámot, aki „nem akart kisebbségi író” lenni, sokáig a magyarországi irodalomkritika elhallgatta, de annál jelentőségteljesebb lett a(z újra)felfedezés. Ezt a kalandos recepciót szintén nyomon követhetjük a könyvben.