Csak emberek
ELŐSZÓ
A húszas évek elején, amikor mind világosabbá vált, hogy a trianoni békeszerződés a jugoszláviai magyarságot is definitíve kisebbségi helyzetbe taszította, átmenetileg tanácstalanság lett úrrá íróinkon. A bizonytalanság, a kényszerű tétovázás körülményei között az emigránsként idesodródott fiatalok bizonyultak legkevésbé sérülékenynek. Akárha mi sem történt volna, túltették magukat a háború, a forradalmak és az ellenforradalom élményein, s a világölelő expresszionista szabad vers különféle változatait teremtették meg. Jobbára a forradalmak előtti Kassák lírai magatartásához igazodtak ugyan, verselésük azonban ennek ellenére értékteremtőbb lehetett, mint azoké, akik a hagyományos szépség eszményeit próbálták követni. Úgy látszott, hogy költészetünk szinkronba kerülhet a korral.
Nem sokkal később azonban kedvezőtlen fordulat állt be. Az emigránsok rendre hazatértek, Szenteleky Kornél meghalt, a nemrég fölfedezett reménységek pedig vagy megtorpantak, vagy irányt tévesztettek. A harmincas évek derekán Szirmai Károly már komor pátosszal panaszolja föl, hogy tehetségekben, művekben és igényekben egyaránt szegények vagyunk. Észrevétele jogos, hiszen líránk átlaga csakugyan az egyéni bánatok és örömök csigaházába húzódott ekkor, s valós belső feszültség híján suta gesztusokkal bukdácsolt a kötött formák között, vagy ha nem, hát kopott nyelvi fordulatok igénybevételével halmozta a szabad verseket, melyek épp korlátlan szabadságuk miatt érdektelenek.
A háború után, ha más előjellel is, tovább tartott a levegőtlenség időszaka. Irodalmunkat szavalásra kiválóan alkalmas hurráoptimista zengedelmek árasztották el, melyek égre derülő munkások portréit rajzolgatva azt sugallták, hogy az ember több ezer éves gondjait végérvényesen föl fogják számolni a tündöklő jövőért munkálkodó szorgos kezek. A szocialista realizmus hatalmilag kizárólagosított követelményei csak az ötvenes évek elején, a jugoszláviai írók ljubljanai kongresszusa után szorultak lassan háttérbe. A párt most már nem írta elő, hogy miről énekeljen a költő, csak épp áthághatatlan határt vont a tabutémák köré. A fölöttébb felemás alkotói szabadság adottságai ellenére költészetünk most végre ismét magára talált. Az évtized végén már úgy tetszett, hogy a békés gyarapodást semmi sem zavarhatja meg.
A forrongó megújulásra mégis épp akkortájt került sor. A Symposion-nemzedék költői egy új szenzibilitás jegyében szólaltak meg, szokatlan fölháborodást váltva ki verseik első sorozataival. Felindultságukban egyes vidéki korifeusok „értelmetlen, torz szüleményeik”-kel együtt legszívesebben az Andromeda-ködbe száműzték volna őket, noha valójában nem történt más, csak annyi, hogy a nemzedék költői ismételten nyomatékosították: a versnek nem szépnek, hanem jónak kell lennie. Intencióik és eredményeik aztán olyan szellemi térséget létesítettek idővel, amelyre a később jelentkező lírikusok is szívesen léptek, még ha hamarosan meg kellett is tapasztalniuk, hogy a hatalomnak esze ágában sincs a teljes alkotói szabadságot megadni.
A Csak emberek költészetünk alakulástörténetének fentebb érintett periódusaiba kínál bepillantást.
