Skip to main content
Borító/Kép

Csoda és csoroszlya

Önéletírás
Kiadás éve és helye
Műfaj
Oldalszám
316 oldal
Kötés
ISBN
978-86-86469-36-6
Előszó/utószó

ÉLETTÖRTÉNET, ELBESZÉLT TÖRTÉNELEM

(...)

Kovačevné Fehér Ilona könyve már nem csupán a paraszti önéletrajzokhoz sorolható, egy újabb műszót, az elbeszélt történelmet (oral history) e munka esetében célszerűbb lenne hasz-nálni. Megítélésem szerint a Csoda és csoroszlya átmenetet képez a két műfaj között, azt is mondhatnánk: egy kicsit ez is meg az is. Kovačevné Fehér Ilona a háború után felnövekvő első nemzedékhez tartozott. Az utolsó olyan generáció tagja volt, amelyik életének egy részét még a paraszti sorsban élte. Fiatal felnőttként, kamaszlányként szándékosan változtatta meg életét, amikor munkát vállalt Zentán, a kórház gyermekosztályán, hogy néhány év után tudatosan induljon el a nagyvilágba, Szabadkára azért, hogy végérvényesen szakítson szülei életformájával. Szabadkáról ugyan nincsenek olyan szépen meg formált emlékei, mint Zentáról és a Tisza-partról, ennek ellenére a Tisza menti városba soha többet nem tért vissza, csak vendégségbe járt haza, idős szüleit is magához vette, talán jelképesnek is tekinthetjük, hogy őket az idegen városban, Szabadkán a Bajai úti temetőben temettette el.

Önéletírása, a Csoda és csoroszlya ebből kifolyólag két jól elkülöníthető részből áll, az első, melyet 2006 óta könyv alakban is olvashattunk (Örke, mi a csoroszlya?), a második meg a Vannak még csodák, ugye? Maguk a címek is beszédesek. Első olvasásra szinte semmilyen összefüggés sincs a cím és a könyvben olvasható további fejezetek között. Ha alaposan belegondolunk, az a történet, amely az első kötet címadója lett, látszólag kilóg a sorból, egy aranyos történet egy nagyanyáról és az unokájáról, akik meghányják-vetik, mi is az a csoroszlya. Többek között az is kiderül, hogy az elbeszélői én nemigen kedveli a nagymama szót, ezért fogadja el unokája nyelvi leleményét, az Örke megszólítást. Végeredményben ez a történet az, amelyik meghatározza az első könyv lényegét. Azt, hogy élettörténetét a széles olvasóközönség mellett az unokáinak szánja. Olyan sztorikat olvashatunk benne, melyek szorosan kötődnek a letűnt paraszti világhoz, hiszen a kis Szonyának már fogalma sincs arról, mi a csoda is lehet az a csoroszlya.

(...)

(Részlet Beszédes Valéria utószavából)

***

A DANTEI UTAZÁS HAGYOMÁNYA

Kovačevné Fehér Ilona könyve önéletrajznak, emlékiratnak, részint helytörténeti írásnak is tekinthető. A zentai tájban és szokásrendben gyökerező szerző szinte a családi krónika vagy valamiféle családregény lehetőségével, a legendásítás kérdésével indít, tudniillik a dédszülők távoli, természetközeli világa a mai elbeszélő én nézőpontjából már legenda. A műfaj kapcsán egyébként is felmerül a megtörtént problematikussága, akár az esemény megtörténtjéről, akár a tanúságtétel megtörténtjéről van szó. Paul Ricour fejtette ki a múltbeli megfigyelés, a reprezentáció kérdéskörét, tudniillik a múltbeli maga már múlt mivolta miatt nem figyelhető meg, pusztán emlékezetbe idézhető. Fehér Ilona tudatosan vállalja az emlékező narratívát.

Az önéletrajzzal kapcsolatos irodalomelméleti dialógusok természetesen szintén felmerülnek a szöveg olvasójában. Megállapítható, hogy a népi önéletrajz és a kifejezetten női önéletrajz vonatkozásai, nézőpontjai is jelen vannak.

A kötet többnyire tematikus felosztású, a linearitás megtörik, ugyanis egy-egy téma vagy motívum körüljárása visszavezethet a kiinduló térbe, a gyermekkor idejébe. A harminchárom fejezet a dantei utazás hagyományát követi, a pokoljárás itt a szegénység poklával, a földhöz való viszony aggályaival fonódik össze.

A kiindulópont a Ház, a Házban-lét és a Házból való kilépés esélye, a Zentához kapcsolódó település-néprajzi mozzanatok. A néprajzi aspektusok – ugyancsak a Ház szempontjából – szinte a térben helyezkednek el. Az ünnep, a böjt és az étkezés szokásai, a disznóvágás a belső térhez kötődik, a kávézás szokása kintről hatol be. A Házon kívüli kommunikáció, a nyitás viszont óriási jelentőségű. Az itt élő ember sorsa mégis a föld.

A kézirat legfőbb értéke az a tudatos szerzői törekvés, hogy a történelmi, helytörténeti, néprajzi, művelődéstörténeti, kulturális antropológiai értékeket elmondja, megőrizze. Olyan értéket jelentenek ezek, amelyeket a mai olvasó ugyanúgy legendának tekint, mint az elbeszélő a dédszülők világát. A családtörténetet elbeszélő lejegyzi például az emlékeiben olvasható karácsonyfa-köszöntő szövegét, a disznóvágási szertartás helyi forgatókönyvét, a földhöz kötöttség lelkületét, a Tisza és a Poronty-sziget kultikus voltát, az iskolai szokásokat, majd a távoli, idegen kávéjóslás részleteit stb.

(...)

(Részlet Hózsa Éva utószavából)

Szerzői minősítések
Felelős szerkesztő
Sorozatszerkesztő
Olvasószerkesztő
Korrektor
Technikai szerkesztő
Tartalomjegyzék
12
30
32
39
42
44
84
91
107
115
116
123
181
189
199
207
211
215
218
221
266
272