A Drávaszögi keresztek című regény olyan parttalan világú lírai epika, amelyben sokfelé lehet elindulni. Az elmosódott tér- és időkoordináták között egymáshoz lazán kapcsolódó, jelképes, ballada­szerű történetek váltják egymást, és a becsiszoltnak vélt hasonlatokat, metaforákat itt-ott újra felveti a regényfolyam, újabb jelentéssel gaz­dagítva őket, sőt valami különös hálóba szőve általuk a történéseket.

Érdemes talán a címben szereplő kereszt motívumából kiindul­ni. Ebben a „rendhagyó króniká”-ban többször olvashatunk a tragikusan elhaltak fejfáiról, illetve a krisztusi keresztútról, csakhogy cirenei Simon nem veszi át a Megváltó keresztjét, a drávaszögi sors, élet tehát átvállalhatatlan: „Régi történet, mégis félreértjük egymást, mert nekem az emlékezetemre kell hagyatkoznom, neked pedig a képzeletedre.”

Ideillik egy másik idézet is: „Túlélők lesztek ti is, viszitek terheteket, és csak ti láthatjátok.” Sőt „fiatalon” magára hagyta a gondviselés: „Az asszonyok a Megváltóról énekeltek, aki megelégelte a földi halandók önpusztítását, és kenderkóccal dugta be a fülét, mint a pásztor, ha egy kis nyugalomra vágyva nem akarta hallani a nyáj egykedvű bégetését. Így at­tól a néptől mintha elfordult volna a Megváltó, talán ő sem bírta tovább hallgatni a gyakori nyakszirtroppantást. A kenderkóc a fülében lassan megdagadt, és a nyáj nekiállt az éppen csak serkenő vetésnek. Csodálkoz­tak is a szomszédok, hogy egyre gyérebben szökken kalászba a gabona.” Vagy egy másik példa a táj-sors metaforikussá válására: „Errefelé talán mindenki ugyanarra emlékezik. Piros bogyók gyúltak a temető elvadult bokrain, megégett emberek hamvadtak, hulltak egyre mélyebbre az el­hagyott hantok alatt, lelkük világított ezernyi törpe lángban, gyertyák szakadékai között bukdácsoltak a fekete madarak, recsegve törtek ki a szőlőkarók a hegyen, kiszáradt kutak őrizték a távozók sikolyát, hóember vigyázta a tél első lépteit, a hegyre dérfátyol borult. Ott kísértettek, kiket az örvény egykor elkapott.”