Egy bácskai magyar népiskola krónikája

A kishegyesi római katolikus felekezeti iskoláról szóló munka ikertestvére A topolyai iskolák története 1750–1944 c. monográfiámnak. Olyan testvér azonban, amely annak fölébe nőtt. Ott egyrészt a megszabott terjedelem, másrészt az iskolahálózat sokrétűsége korlátozott abban, hogy részletesen tárgyaljam a felekezeti iskola kérdését. Ugyanakkor ötletet adott hozzá, hogy alaposan belemerüljek e kérdés feldolgozásába.

Be kell vallani, mindmáig senki sem foglalkozott érdemlegesen a felekezeti iskolák kérdésével. Berauer József tett kísérletet először 1896-ban a millennium kapcsán a kalocsai egyházmegye katolikus népiskolái történetének feldolgozására. Könyvének koncepciója nem engedte meg, hogy átfogóan tárgyalja a kérdést, hiszen az akkori Bács-Bodrog vármegye katolikus felekezeti iskoláinak történetét írta meg a kezdetektől a megjelenés időpontjáig. Művében – amely még ma is megkerülhetetlen forrása a kutatóknak – az általános tudnivalók után községekre lebontva foglalkozik ezen népiskolákkal, sőt rövid településtörténetet is közöl. A könyvet három példamutató értékű táblázat zárja. Ezek egyike a néhai vármegye 109 olyan települését sorolja fel, ahol a lakosság vagy annak többsége római katolikus vallású. Az említett községek közül mindössze nyolcnak volt községi és csak egynek – Titelnek – állami népiskolája, a többiben katolikus felekezeti iskolák működtek. Ez az adat erősített meg abban, hogy a felmerült ötlettel – a katolikus felekezeti iskolák kérdésével – alaposabban kell foglalkozni.

Az iskolák a kezdetektől fogva az egyház hatáskörébe tartoztak. Ezt a jogot Magyarországon az 1868: XXXVIII. tc. újra megerősítette, hiszen az állam csak nyert azzal, hogy az iskolák pénzelésére egy fillért sem kellett fordítania, ugyanakkor az egyházak – kivétel nélkül – ragaszkodtak is az ifjúság neveléséhez.

A felekezeti iskolákban folyó nevelés tanulmányozása hozzásegíthet bennünket ahhoz is, hogy jobban megismerjük és megértsük vidékünk sajátos arculatát, embereink mentalitását. Ha figyelmesen olvassuk a dolgozat vonatkozó részét, rádöbbenünk, hogyan vert gyökeret a nemzeti ideológia a nevelésben. S azt is felfedezhetjük, hogy ennek rekvizitumai, külső- és belsőségei megváltozott formában ugyan, de még napjainkban is fellelhetők a nevelésben, iskoláinkban.

Munkámban szándékosan sokat idézek a korabeli dokumentumokból, hogy lássa az olvasó, hogyan fejlődött, alakult, majd kezdett sorvadni – bizonyos értelemben – oktatásügyünk. Úgy éreztem, szükséges e források publikálása, mert már nagy részük elveszett, megsemmisült, legjobb esetben a plébániák fáskamráinak valamely zugában lapulnak rendezetlenül, s porosodnak dobozokban, ládákban vagy polcokon. Egyszóval, ismeretlenek és hozzáférhetetlenek a kutatók számára.

Jelen munkát az alkalom is szülte: 1995. november 1-jén volt kettőszázhuszonöt éve, hogy 1770 őszén az iskolaharang először hívta iskolába a hegyesi kisdiákokat. S tisztelgés is e könyv a néhai kollégák előtt, akiknek munkája mindig nehéz volt. Olykor-olykor keserves is. Egyetlen szakmára sem figyelt olyan árgus szemekkel egyház, hatalom, környezet, mint a tanítóra, és senkihez sem volt olyan hűtlen és hálátlan, mint a nevelőhöz. Gyorsan elfeledték őket, sírjukat – mivel sokszor még a gyermekáldás is elkerülte őket – benőtte a gaz, fejfájukról pedig lemosta nevüket az első nagyobb zápor. Akkor mégis, mi indíthat egy tanárembert iskolatörténet írására?

Épp ez: a szakmai együvé tartozás. Hisz ki ismerheti jobban a pedagógushivatást, ha nem a pedagógus? Ki tudhatja jobban foglalkozásának a múltját, ha nem ő? És ki érezhet nálánál nagyobb felelősséget a múlt és a régen volt kartársak iránt, ha nem ő maga?

A szerző három és fél évtizeddel ezelőtt Kishegyes patinás múltú iskolájában kezdte el enni a tanügy sokszor keserű kenyerét. Mégis – vagy éppen ezért – megtiszteltetés a számára, hogy e munkával emléket állíthat azoknak az egykor volt hegyesi tanítóknak, akik „fáklyaként” égtek el e nemes munkában.

Fülszöveg

„...Virág Gábor a topolyai tanonciskoláról írt, két nyelven megjelentetett tanulmánya, majd a topolyai népiskolák két évszázados (1750–1944) történetét feldolgozó, alapvetőnek tekinthető műve után most a kishegyesi római katolikus iskoláról írt monográfiájával végképp bebizonyította, hogy e témakör legjobb ismerői közé tartozik, helyi és általános vonatkozásban is. A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola – Hegyesen 1770-től az 1920-as évek elejéig csak ilyen jellegű iskola létezett – történetét olyan jártassággal és tárgyismerettel dolgozta fel, hogy – véleményem szerint – sem faktográfiai szempontból, sem szakszempontból az olvasónak nem lehet különösebb hiányérzete.”

(Brindza Károly [1919–1999] recenziójából)

„Virág Gábor iskolamonográfiája a csaknem 230 esztendővel ezelőtt Hegyesen megkondult iskolaharang első hívó szava óta eltelt időszak iskolatörténetét dolgozza fel. Annak az iskolának a történetét, amely a római katolikus egyház szellemében nevelte és oktatta a község diákjait. Iskolatörténet ez, de a művelődéstörténet, a szociográfia, a gazdaságtörténet, a társadalmi élet, sőt a politikai körülmények elemei is kirajzolódnak e rendkívüli alapossággal, körültekintéssel megírt munkában.

Forrásértékű munkáról van szó, hiszen a szerző elsősorban a levéltári és egyéb lényeges dokumentumok tükrében közelíti meg a témát (...)

Kissé úttörő jellegű munka is ez a monográfia, mivel szűkebb pátriánk hagyományainak, múltjának eddigi feltárása nem igen bővelkedik az iskolákra vonatkozó kutatómunka eredményeiben, holott gyakran – különösen a kisebb települések, községek, falvak esetében – az iskola volt minden művelődési megnyilvánulás, az ismeretek szerzésének és a szellemi igények kielégítésének egyedüli forrása.”

(Dr. Káich Katalin szakvéleményéből)

***

Virág Gábor 1940. július 12-én született Csantavéren. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot pedig Szabadkán fejezte be, majd az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén szerzett tanári oklevelet (1960–1964). Tanulmányai befejezése óta megszakítás nélkül a tanügyben dolgozik: a kishegyesi Ady Endre Általános Iskola (1965–1970) és a topolyai Gimnázium (1970–) magyartanára, 1994-től viszont egyúttal a szabadkai óvónőképzőben, 1996-tól pedig a belgrádi Filológiai Kar Magyar Tanszékén is előad tiszteletdíjas tanárként.

Kutatómunkával egyetemista kora óta foglalkozik. Fő kutatási területe a névtudomány, de a hely- és iskolatörténet tárgyköréből is számos munkát publikált, s a néprajz sem idegen tőle. Doktori disszertációját Csantavér keresztnevei címen 1973-ban védte meg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Több névtudományi konferencián és tanácskozáson szerepelt előadóként, tanulmányait pedig számos hazai és külföldi folyóirat közölte.

Önálló kötetei: Csantavér keresztnevei 1872–1970. Bp. 1978; Csantavér családnevei. Bp. 1985; Topolya történeti családnevei. Bp. 1992; A topolyai középiskolák története. ToDolya, 1988; Topolya mezőváros históriája. Úividék, 1992; A topolyai iskolák története. Újvidék, 1993; Kishegyes 225 éves (Klny. Üzenet). Szabadka, 1994.