ELŐSZÓ

Az első gyermek megszületése a legnagyobb öröma családban. – Nemcsak szülők, rokonok örülnek, ha­nem az összes jóbarátok összesereglenek, hogy üdvö­zöljék az új ember palántát, aki még magában hordja rózsás kis testében a jövendőt, az Ígéretet, a szülők éle­tének a folytatását.

Az első szó, az első lépés olyan határtalan örö­met vált ki, – még a mai század anyagias, sportos, táncos társadalmában is, – hogy ugyanolyan eruptív módon nyilatkozik meg az öröm és szeretet, mint min­denütt és mindég, ahol csak ember élt és él. – Ez a vál­toztathatatlan, kiirthatatlan szeretet és öröm mindig állandó, bármilyen fejlődésen is megy át az emberiség.

Így vagyunk mi is az első gyermekünk, a »Kalangya Könyvtár« első kötetének a megjelenésekor. Ez a gyer­mek azonban a születése pillanatában már meg is szólal, beszél hozzánk és nem baba-tipegéssel, hanem hatá­rozott, kemény, férfias léptekkel közeledik hozzánk, hogy örömmel fogadjuk és szívünkbe zárjuk.

A nagyszülők és szülők a »Vajdasági írás« és a vajdasági napi sajtó irodalmi mellékletének egyenes foly­tatása és leszármazottja, a »Kalangya Könyvtár«, szól hozzánk, felénk jön, mint élő cáfolata annak a tévhitnek,hogy a Bácska, Bánát zsíros földjéből csak acélos búza terem és ezzel együtt csak a testi jólét, a bőség ural­kodik az emberek gondolatain és igen kevés az írók száma, kiket ez a föld termel ki.

Igenis vannak írók, vannak költők, kik élő bizonyí­tékai annak, hogy itt van irodalom. A kezdet kezdetén még csak kevés számú iró állott az itteni magyar iroda­lom szolgálatában, a közönség közönye pedig az irók összefogásakor még olyan nagy volt, hogy a szépen induló »Vajdasági írás« megszűnt. A becsei Helikon semmit se hozott, de a költők és irók energiája nem lanyhult, ők csak daloltak, írtak, a maguk gyönyörűségére elhivatott­ságuk tudatában, hiszen a közönségtől vajmi keveset kaptak és most sem kapnak anyagi ellenszolgáltatást.

A nem csüggedő Szenteleky Kornél kezdette meg a szervezést, az írók egybegyűjtését és nemsokára már olyan kiváló gárda állott a rendelkezésére, hogy az »Almanach« már az írók imponáló seregszemléje volt, melyre a külföldi sajtó is felfigyelt. Ezt a sikert kihasz­nálva jelent meg a »Kalangya« irodalmi folyóirat, melynekúgy a bel, mint a külföldi sikere szinte váratlan volt. Mind forma, mind szerkesztés terén a Kalangya ma a jugoszláviai magyar irodalom reprezentatív folyóirata.

Szenteleky Koméinak ismételt felszólítása a Mi Irodalmunkban és a napi sajtóban, hogy az íróink ne menjenek idegen talajra vagy a teljes talajtalansára té­mát keresni, hanem merítsék azt az itt élő magyarság életéből és ezt dolgozzák fel, úgy az irók, mint az olvasók köztudatába ment át és így fejlődött ki a mai jugoszlá­viai magyar irodalom, – mely már olyan sok erős tehet­ségnek nyitott utat, adott irányt és alkalmat a fejlő­désre és beérkezésre.

Tehát az őstalaj, a humus, nemcsak acélos búzát terem, hanem kitermelte önmagából az íróit és ezzel az itteni irodalmat is.

A »Kalangya Könyvtár« első kötete Farkas Geiza a »Fejnélküli ember« című regényét adja. Farkas Geiza az őstalajból származó író, az őstalajból meríti regényé­nek a tárgyát és az örök ember lelki küzködését és életvergődését állítja elénk. Minden ízében, szavában a bánáti magyar ember mai elgondolását adja az ő szoká­sos finom analízisében, hatalmas lélektani tudásával. Te­hát az író, regényének alakjai, a vidék, a megrázó lelki probléma mind ide való, az őstalajból fakadt és ezért kell, hogy megragadja az idevaló magyarság lelkét és az írón keresztül az egész jugoszláviai magyar irodalmat, elsősorban a Kalangya Könyvtárt magához ölelje és fej­lődését elősegítse.

Kell, hogy az irodalom, a művészet, a kultúra le­gyen az összekötő kapocs, ami nemcsak a jugoszlá­viai magyar kisebbség lelkét forrasztja egybe az iroda­lom szeretetében, az írók megbecsülésében és támogatá­sában, hanem közelebb hozza egymáshoz a jugoszláv és magyar kultúrát, ami a kölcsönös megértés legbiztosabb alapja.

Az első kötet megjelenésénél remélnünk kell, hogy ez a vállalkozás is megizmosodik és a magyar közönség szives fogadtatásában fog részesülni, hogy irodalmunka mi magyar népünkben ne csak élni tudjon, hanem fejlődni is.

Noviszád, 1933 február hó.

                                                                                                                                                                                                                                                  Vilt Vilmos