ELŐSZÓ HELYETT

Békés, halk szavú ember a rónánk embere. Századok óta teszi azt, amihez legjobban ért, amihez az élet szoktatta: tisztelettel-áhitattal hasít barázdát, túrja rendületlenül ezt az életet adó vajdasági földet, aminek lassú, kínkeserves fölemelkedé­sét is köszönheti.

Mert sokszor kellett nekirugaszkodnia a vajdasági pa­rasztnak is a történő történelem akadályait leküzdendő, s csak bámulatra méltó akarásának köszönheti – mennyi dac, „csakazértis” vegyülhetett ebbe az akarásba! – újbóli és új­bóli talpraállását. Mert talpraállt az után is, hogy lesöpörték padlását, meg amikor népellenséggé nyilvánították és kulák jelzővel illették, s amikor birtoka jó részétől megfosztották – a közös vagy állítólagosán „közös” javára.

Rónánk embere eközben sohasem tudott erélyesen tilta­kozni, nyíltan lázadni, hisz ez a nép a munkához és csak a munkához szokott. És amikor rúgtak is egyet-egyet a jobb sorsra érdemes paraszton – s ugyan melyik rendszer dédel­gette őt? – , összeszorított foggal, esetleg csak önmagában káromkodott egyet – és fokozott erővel vetette magát máris a mindennapok küzdelmébe. Pótolni mindazt, amit a társada­lom szent nevében a hatalom oly mérhetetlen étvággyal söpört le asztaláról.

Nemzedékeken át rakódott le, halmozódott föl a szántók népében a sajátos életbölcselet, melynek továbbadását is­mételten ki kellett érdemelni az elődők nyomdokaiba lépők­nek. „Óvatos, bizalmatlan, maradi” – záporoztak nemegy­szer a megbélyegző jelzők parasztságunkra, mindenekelőtt a tanyák népére, holott nem valami „velük született” szellemi sötétség bénította őket az előrelépésben; egy megkövese­dett, nehezen áttörhető történelmi életformának voltak ők ré­szei – tabukkal is teli életformának. Nos, ezt az életformát, illetve annak emlékét lépten-nyomon már csak megroggyant tanyák, gyalogbodzával gyászolt romok jelzik. Megannyi em­lékműve – az emberi értelmetlenségnek!

A parasztember teljességgel sohasem tagadta meg önmagát, nem akart mélyrehatóan életformát változtatni, hi­szen eltéphetetlen gyökerek kötötték az ősi jusshoz, a szán­tókhoz. Ez az életforma azonban nem jelent föltétlenül maradiságot, hiszen a paraszti gazdálkodásmódban is nagy változások történtek, akárcsak az életkörülményekben.

Az életforma viszont ez esetben a földhöz való hűséget is jelenti, még akkor is, ha olykor nyűgöt jelent a szántó. S ha ál­talában magába is fojtotta a gazda a többre vágyást, az elődök fölé emelkedést, a saját ivadékaival ezt már nemigen tette, nemigen tehette meg, hiszen az az élet rendje, hogy ha öröklődik is a hivatás, az utódnak lehetőség szerint lépnie kell, mégpedig előbbre, magasabbra. Így történt aztán, hogy a parasztgazdaságokból vidékünkön is kiváló szakemberek, mezőgazdasági mérnökök, közgazdászok, egyetemi taná­rok, szakorvosok rajzottak ki, akiket már más közeghez köt hivatásuk, de a földtől lélekben sohasem tudtak (vagy talán nem is akartak?) elszakadni.

Rónánk embere nem szeret hivalkodni eredetével, nem hangoztatja lépten-nyomon származását, paraszti mivoltát, netalán a nincstelenségtől a kivívott jólétig megtett utat. Mind­ez reá és csakis reá tartozik. Olyan hát a róna embere, mint a berozsdásodott lakat: erőszakos nyitogatásába, durva feszegetésébe beletörik a kulcs, bennsősége föltáratlan marad. Ri­porteri pályafutásom során megannyiszor tapasztaltam ezt magam is. Az emberi szó, netán a közös sors viszont köny- nyen fölpattinthatja a zárat, és ezután már csakis rajta, a ripor­teren múlik, hogy e kulcsot valaha is kiejti-e kezéből (hogy többé meg se találja), vagy pedig minden újabb és újabb zárba-lakatba beleillesztheti – a Völgyparttól Ittabéig, Tornyostól Lukácsfalváig... Száz meg száz másnapba nyúló beszélge­tés, őszinte szózuhatag tanúsítja számomra a szántókból vagy olykor a teljes nincstelenségből kinőtt emberek kitárul­kozását, s mondjam-e, mennyire megtisztelve érzem magam mindig, amikor kendőzetlenül tárják föl előttem s az Újvidéki Rádió népes hallgatósága előtt saját küdelmes életüket, ered­ményeikkel, sikereikkel, s esetenként a meghasonlásaikkal együtt is.

És mondjam-e, hogy külön köszönettel tartozom a jelen kötetben fölsorakoztatott gazdáknak, szakembereknek – de mindenekelőtt a feltárulkozó embereknek –, amiért Rádiónk tisztelt Hallgatósága után immár a nem kevésbé tisztelt Olva­sóközönségnek is bepillantást engedtek saját múltjukba, jele­nükbe, egy kicsit eszméikbe és intimitásukba is. S ugyancsak külön köszönettel tartozok Mirnics Károly barátomnak, akinek bátorítása, sőt állhatatos unszolása nélkül nyilván továbbra is csak magnószalagok őriznék e vallomásokat. De nem hagy­hatom említés nélkül azokat a vajdasági vállalatokat és egyé­neket sem, akiknek kizárólagos támogatásával – bárminemű társadalmi vagy alapítványi hozzájárulás nélkül – e kötet most napvilágot láthat.

Azt is tanúsítván ezzel, a vajdasági róna embere is megér­demli, hogy szóljanak róla.

És nem is csak ennyit érdemel.

Újvidék, 1996 februárjában                                                                                                                                                                                                    Gallusz László