"Ebben a novellagyűjteményben is írói erényeinek teljében látjuk Brasnyó Istvánt, s felismerhetjük azt az írói konzekvenciát, amely minden írásában megtalálható, nevezetesen ragaszkodását gyermekkori élményeinek, szülőföldjének világához térben s az 1950-es évek történéseihez időben. Tagadhatatlan ragaszkodása a műfajához is: a lírai-szociográfiai-emlékezően epikus kisepikai formához, amelyben a klasszikus cselekményelképzelések már nem érvényesülnek. Egy megsemmisített novellaforma az övé, amelyben a képzelet emlékezet hajtotta munkájának a szeszélyei érvényesülnek, és szabadon mutatják magukat, míg a cselekményösvényeket benőtte a fű. A novellaforma teoretikusai is dúskálhatnának ezekben a Brasnyó-írásokban. Brasnyó mintha az életképet, ezt a polgári világ novelláját megelőző formát teremtette volna újjá, a premodernből posztmodern formát alakítva ki. Novelláiban a világ csak van, csak történnek a dolgok, s elsősorban állapotokkal találkozunk, s ami mozgás van, az az állapotok keretein belül lehetséges. De az is megfigyelhető, hogy a cselekményüket veszített történésekben az író a csattanót még őrzi, különben írásainak térségei vannak csupán, nézzük akár az Időt, akár a Teret. "

(Részlet Bori Imre recenziójából)