Határdomb
Utószó
Ennek a könyvnek a kézirati anyagát még Csépe Imrével állítottuk össze. Úgy terveztük, hogy vallomásait, útirajzait jelentetjük meg. A végső válogatás már rám maradt. Csépe Imre 1972. május 18-án elhunyt, május 21-én örök nyugalomra helyeztük Szabadkán, a Bajai úti temetőben.
A kötet címét is közösen adtuk: Határdomb. Ebben az esetben sajátosan kifejező cím. A falvak, városok határait valamikor határdombbal jelölték. Ami tájunkon a határdomb elég ahhoz, hogy az ember messze lásson és figyelje a történéseket. Csépe Imrének volt egy határdombja Kishegyesnél, »ahol egybeütközik három falu határvége.« Innen figyelte a ragyogó kékséget, a környéket és a tanyát, ahol hozzátartozói, bérestársai a nincstelenségben, munkába görnyedve »mennyire nyomorultak»
»Az idő nem állt meg csodálkozni sebeim fölött« – mondja egyik művében a határdombról. Nem állt meg az idő, és most a Határdomb újabb értelmet nyert: az író életében és halála után megjelent munkái között határdomb lett ez a kötet. Az Életjel szerkesztőségének a kiadói tevékenységében is esemény. Az évkönyvekkel, az Életjel Miniatűrökkel párhuzamosan éppen ezzel a kötettel indult el az Életjel Könyvek sorozata.
Csépe Imre negyven vallomását nyújtjuk át az olvasónak. Vallomásait önmagáról, hozzátartozóiról, környezetéről, munkástársairól. Valamennyi életrajzának egy-egy szerves mozzanata.
Ezekben a vallomásokban »aranykilincse a virradó napnak« kitárja a táj kapuit az olvasó előtt. Az író életének küzdelmes, viharos, nehéz évei alól jár vissza emlékeibe a gyermek, aki volt; a kanász, a béresek fia, »akiben tüzeket gyújtott a nyomor.« A dombra emlékezik, amelyből évezredes regéket szívföl a nap. A kubikosember súlyos világán át mutatja meg életének egy darabját, és lelkében a fölszabadult vágyak lobognak, amikor elindul az uradalmak völgyéből. Az évszázados eperfa alól nézi az elnémult mezőt, ahol a földnélküliek földéhségében ősidők óta szenvedéssel született a kenyér. Az író járja a vidéket, és írja meglátásait. A tiszai gátról tekint le a nagy ütközőpont színhelyére, hogy utána ismét visszatérjen a Krivaja partjára, ismerősei közé.
Ősidők idézéséből fut a jelenbe, fogja, köti e táj, benne az emberi sorsok, a történelem. A dűlőutak végén gondolatai a messzeségek felé kalandoznak, hogy szívére ölelje a még mindig cselédsorsban élőket. Élményvilágából feltörnek az egykori sztrájkok történetei, és mellette ott vannak a virágdús májusok. A jegenyék, akácosok mögött a végtelennek tűnő pusztában felrémlik a betyárfészek, melynek kapujánlakat lóg, bezárták vele a múltat. Vásárok, búcsúk, szokások, emlékek fonódnak össze a jelen történéseivel, érzékeltetik azt a világot, amelyet élethűen csak Csépe Imre tudott megírni.
Távoli tájakon a világba futó utakat járta, hogy megörökítse a háborgó tengert, a muzsikáló vízeséseket, a borzalmas sziklatömbök kopár tömegét, a szakadékok dermesztő mélységét. Ekkor úgy érzi, hogy a hideg fény magasságában lakik a jóság, a feneketlen mélyből pedig a szédület lila párája indul feléje.
Számos írásában a táj megrajzolása mellett balladai képekben mutatja be a múltat, a jelent. Humora, öngúnya, egy-egy mondatának metsző éle visszatérően jelen van írásaiban. Anyanyelvünk kincstárának birtokosa volt, és határtalan értékeit ott is feláldozta, ahol takarékoskodhatott volna. Megfigyelhető, hogy műveiben az elmúlás gondolatát nem haIálfélelemként, nem is belenyugvásként, hanem az élővilág elmúlásának megmásíthatatlan rendjeként értelmezi. »Mert minden így van ezen a földön. Örök temetés a sorsunk. Temetünk mindent: embereket, korokat, eszméket, irányokat és elveket, újakat és még újabbakat, amelyek felett eljár az idő.« Az örökös átalakulás egyéni fogalmazása ez.
Mindent legyőzve és befejezve, sokszor mindenki által megbántva formálta és élte írói életét. Az Elhagyott játékok című jegyzetében írja: »Ha meghalok, temessétek el velem ezeket a játékokat, hogy a mikrokozmosz végtelen világában, ahol minden földi nagyság a legkisebb paránnyá válik, legyen mivel játszadoznom« Elfáradt? Nem. Számára a játék életszükséglet, viszonyulás, életszemlélet volt.
Vers, novella, elbeszélés, elkallódott, de szülőfalujában bemutatott népszínmű, regény jelzi Csépe Imre életútját. Indulása, állandó lobogása, szilajsága,megtorpanásai, önérzete, emberszeretete, irodalmi lázadásai, meglátásai, magatartása igazolja nem mindennapi emberi lényét, és azt is, hogy ízig-vérig őstehetség volt.
Életében utolsó könyve, a Fordul a szél című regény nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Indokolatlan ez a nagy időközi távolság. Az Életjel szerkesztősége Csépe Imre halálának évfordulóján azzal a meggyőződéssel adja az olvasó kezébe ezeket a vallomásokat, hogy az írói hagyatékból összeválogatott első kötetet az évek során még számos kiadvány követi. Csépe Imre itt él velünk a Határdomb táján irodalmunk számon tartott egyéniségeként.
Urbán János
Irodalmunk egyre több ágazató hajtásai közül Csépe Imre költeményei, elbeszélései, tárcái, karcolatai ennek a tájnak a vadvirágai. Nem rendekben termettek, mint ahová gondos megművelés után ültetik a magot, hanem vadon, ahogy ez a föld magától megtenni a saját különös flóráját, s a nap bármilyen szögből is tűzzön le rá, mindig eredeti színeivel él, és úgy, ahogy termett: vaskos, göcsörtös, vagy lágy hajlású vonalait mutatja föl a napkorong felé.
Csépe Imre mint őstehetség indult el a földtúrók világából az irodalom hívogató útjain. De nem kíntornás hanggal, mint a Telecskai dombok alján a vőfélylegények; már első verssorai sem voltak ákombákomok, hanem egy élet áradt belőlük olyan mélyről, mint amilyen mélyek a kubikosgödrök; olyan nyersen és olyan súlyosan, amilyen nyersek és súlyosak a rögök, minél mélyebben hatolunk le a földbe. Itt a léptek nagyon nehezek, a sár lábat marasztaló, az ég túl messze van a földtől, és csak távolból hallatszanak az ég madarainak hangjai.
Az ösztönös költők az embertelenség, az ismeretlenség ilyen bizarr mélységéből indulnak el, előbb csak gyónásszerűen vallani arról, hogy ott lenn, az ő infernójukban milyen a mindennapi élet. Azután, amikor a szó a kusza sorokból már versformában életre kel, még a faluvégen is akad segítőtárs. Petőfi, Arany, Móricz, Tömörkény nyomán a szavak már képekké formálódnak, a rímek érzelmes muzsikával telnek meg, s aki keservesen önmaga fedezi föl a maga számára a világot, féktelen örömében a díszítő jelzők százaival halmozza el mondandóját, s csengésük lelkében annyira változó, hogyha refrénként (a prózában is) újra meg újra visszahozza őket, mindig mást érez bennük, más hangokat vél kicsengeni belőlük, mint a nádi hegedűs, aki az árok partján a maga kedvtelésére muzsikál azoknak, akik hall gatják, és azokról, akik nem hallják.
Ezek az írások, melyeket itt kötet formájában közreadunk, az író, az ember életét tárják fel. Intimebben, mint ahogy eddigi kötetei megmutatták, mert ezek az őszinte vallomások, karcolatok, útirajzok lírai lelkének rejtekeibe nyújtanak bepillantást. Arról vallanak, hogy ez a robosztus ember rendkívül érzelmes alkatával hogyan fogadta be az őt megrohanó élményeket, a képzetek társulása hogyan kerítette hatalmába, hogyan sodorta egyik ámulatból a másikba: a természet szépsége a természet megszépítéséig, magával vitte szinte a természetimádatig, melynek igézetében gyermetegen lelkendezett.
A természet embere volt, és mindig az is maradt, akár barangolásai idején, akár otthonában, könyvei, kéziratai, akár elmaradhatatlan búfelejtői között. Ezért nem volt benne semmi mesterkéltség, népszerűség szülte póz. Nem tudott és nem is akart elszakadni azoktól, akik közül jött. Mindig betöltötték képzeletvilágát, és mindig is az övéké maradt.
Vallomásaiban ezt is elmondja, és azt is, hogy az élet még az erőstől is többet követel, mint amennyit adni tud ... És – ha erősebb lett volna – még többet is adhatott volna azoknak, akik mindig szeretettel várták írásait, és akiknek az életét a maga módján maradéktalanul szerette volna megörökíteni. De alkotói útja élete delén félbeszakadt, s csak vázlatokban maradt hátra az, ami az íráshoz nehezen szokott paraszti kéznek még sok-sok verejtékes munkával feldolgozásra várt.
