A könyv szerencsésen megfogalmazott elme sokatmondóan utal szerzőnk gazdag, 19. századi irodalmi tapasztalataira, a tárgyalt anyag küzdelmes, egyben azonban módszeres, állhatatos és szívós meghódításának folyamatára, a hozzá fűződő viszony személyi eseményeire is, amire vonatkozóan tudnunk kell, hogy a táj embere nem afféle hitbizományként jut azok birtokába, hogy aztán örök időkre kisajátíthatatlan és elidegeníthetetlen tulajdona maradhassanak, hanem fáradságos munkával, meg-és visszahódításukkal. Már itt rá kell mutatnunk Gerold László irodalmi műveltségének természetére, nem véletlenek a témái Petőfitől kezdve Vörösmartyn és Aranyon keresztül egészen Madách Imréig. Színháztörténész és -kritikusként teljesen érthető, hogy a „drámai dikció" is mindenkor érdekelte. Könyvének módszeres, tudatos felépítése és arányainak kiképzése bizonyíték, hogy újabb izgalmas Gerold László-könyvet veszünk a kezünkbe.