ELŐSZÓ

Manapság, ha a TSK nevét halljuk, szinte azonnal a labdarúgás jut eszünk­be: egy valaha neves klub, amely a sportág fanatikus rajongóinak vasárnap délutáni örömére egykor országos hírű klasszisokat adott, ám amelynek híreneve az idők során jócskán megkopott. A TSK-t, pontosabban elődjét, a Temerini Torna Clubot (TTC) valóban a bőrlabda szeretete hozta létre, nem kis mértékben annak az új őrületnek a hatására, amely az 1896-os athéni olim­piaijátékok nyomán indult el világhódító útjára, s hamarosan tömegesen csá­bította maga köré a hagyományosabb és unalmasabb játékoktól elpártoló, a városi kültelkeken, grundokon és a faluszéli legelőkön, szérűskertekben he­lyét kereső, csellengő ifjúságot. A football, vagy ahogyan első magyarországi apostolai (és a játékszabályok magyarra fordítói) nevezték, az angol rúgósdi a századforduló Budapestjének közvetítésével terjedt, legelőször a vidéki váro­sokban, majd idővel a kisebb településeken is. Szabadkára, Újvidékre Pesten tanuló diákok hozták el az új divatot, összhangban az egészséges életmódot és testkultuszt hirdető korszellemmel. Nem véletlen hát, hogy a futball-láz első temerini prófétái is a tanulóifjúság soraiból kerültek ki: elszánt, de kispénzű, távoli városokból a vakációt itthon töltő gimnazisták, leendő tanítók, pelyhe­ző bajuszú, tettre kész inasok az új sport hirdetői, akiknek kezdetben még a marhabőr labda megvásárlása is komoly anyagi gondot okoz...

Így jön létre a TTC, e vidék egyik első labdarúgócsapata, amely fokozato­san komoly, több szakosztályt (futball, ökölvívás, birkózás, sakk, asztalitenisz, tenisz, kerékpározás) működtető, sok fiatalt megmozgató egyesületté válik. Ma már teljesen szokatlan, de az első világháborút követő időkben természe­tesnek számított, hogy a sportegyesületek ne csak a test, de a lélek nemesíté­sével is foglalkozzanak, s e cél érdekében zenekarokat, énekkarokat, színját­szó csoportokat működtessenek. Eredetileg az olimpiai eszme sem csupán az izmok fejlesztését tűzte ki célul, de az emberi szellemét is, ám vidékünkön a sportegyesületek vigalmi és műkedvelői tevékenységének ennél sokkal hét­köznapibb okai is voltak. Mindenekelőtt az állandó pénzhiány. A pályát biz­tosítani, rendben tartani, a szertárat folyamatosan újítani, a sportolók utazását finanszírozni nem kis feladatnak bizonyult, különösen ha tudjuk, hogy mindehhez az állam támogatásra sosem, a községére is csak a legritkább eset­ben számíthattak. A TTC egyre sikeresebb színjátszó tevékenységét kezdetben egyértelműen az motiválta, hogy a sporttevékenységet űző szakosztályokat el kellett tartani. A másik, talán még ennél is nyomosabb okot a kisebbségekkel szemben örökösen gyanakvó korabeli nacionalista állampolitika szolgáltatta, amely a Délvidéken lehetetlenné tette a hivatásos magyar színjátszás megte­remtését, sőt, még az amatőr tevékenységet is lépten-nyomon gátolta. A ma­gyar kisebbség ez ellen úgy védekezett, ahogy tudott: mivel egy ideig nem le­hetett művelődési egyesületeket alakítani, a művelődési tevékenységet vitték be az egyéb céllal létrehozott civilszervezetekbe, többek között a sportegyesü­letekbe is. Abban tehát, hogy a TTC (majd névváltoztatása után a TSK) ren­des sporttevékenységén kívül színjátszással is foglalkozott, a kor vajdasági em­bere számára semmi rendkívüli nem volt, mások is így cselekedtek.

Mai szemmel nézve a rendkívüli inkább az a nagyfokú elhivatottság és ügy­szeretet, amellyel az egyesület művelődési életét irányították és fenntartották a XX. század első felének példátlanul mostoha, nemegyszer kifejezetten em­bertelen körülményei között is.

A TTC megalakításakor választott klubszínek (piros-fehér-fekete) a gyorsan változó élet sodrásában sajátos szimbolikával telítődtek: számunkra egyszerre jelentik a sikert és a diadalt, a tisztaságot és az emberi tragédiákat, mindazt, amiben hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított történelme során az egyesületnek éppúgy, mint publikumának, folyamatosan része volt.

Adám István, az által, hogy összegyűjtötte, átbogarászta és feldolgozta mindazokat a jegyzőkönyveket, korabeli újságcikkeket, sajtókritikákat és visz- szaemlékezéseket, amelyek részben vagy egészben a nagyhírű egyesület műve­lődési tevékenységére vonatkoznak, ismét fontos hely- és művelődéstörténeti alkotást hozott létre. Könyve méltó koronája annak a gyűjtőmunkának, amit néhány évvel ezelőtt a Helytörténeti Múzeum megbízásából Ökrész Károllyal éppen ő végzett, s amely akkor a helyi művelődési élet bemutatását szolgáló, gazdag anyagot megmozgató plakát- és fényképkiállításban csúcsosodott ki. Most megjelenő munkája ugyanakkor szerves folytatása a temerini iparosság művelődési szerepéről 2009-ben írt kismonográfiájának is.

                                                                                                                                                                                                                                          CSORBA Béla