Jávorfácska
Összegyűjtötte
Utószó
A jugoszláviai magyarság folklórja iránti érdeklődés az utóbbi években örvendetesen föllendült. A szinte már kisebb könyvtárra rúgó szakirodalom azonban főként a balladákkal és a dalokkal és utóbb már a gyermekjátékokkal foglalkozott. A népmesének eddig mostohább sors jutott, pedig minden más műfaji testvérénél régibb, terjedelmesebb, nagyobb közönség előtt hangzik el és előadása önálló egyéniséget kíván: mindig is kevesebb volt a jó mesemondó, mint a kiváló nótafa vagy balladaénekes.
Beszédes Valéria szajáni népmesegyűjteménye a századforduló körüli nagy gyűjtő, Kálmány Lajos munkáinak folytatása, főleg a kiemelkedő mesemondó, Borbély Mihály meséinek utóéletét nyomozza tovább. Közben megnézi azt is, hogy az elmúlt időszakban hogyan módosult a mesék iránti társadalmi érdeklődés, erre hogyan reagáltak a jó mesemondók és ennek érdekében a szövegeken milyen változtatásokat végeztek. Ezek a vizsgálatok különösen tanulságosak és nemzetközi viszonylatban is jelentősek.
A Szajánban gyűjtött hetvennégy meséből az ötven szebbet közli kötetünk. A bevezető rámutat a szajáni mesekincs nemzetközi jelentőségére, az utószó pedig megadja a teljes társadalmi hátteret; bemutatja a mese életét, a mesemondó egyéniségeket, majd a változás vizsgálatok keretén belül a műfaji összetétel, a mesei szerkezet és stílus kérdéseivel foglalkozik.
Egy kis falu, jelen esetben Száján, újkori mesekincsében is nemzeti–nemzetközi, egyéni–közösségi, hagyományos–új látszólag ellentétpárja szépen és szervesen ötvöződik.
A jugoszláviai magyar népmesekiadványok – így a Sárkányölő ikertestvérek, a Pingált szobák és a Jugoszláviai magyar népmesék – mellé most a Jávorfácska is fölsorakozik.
