UTÓSZÓ

Gyűjteményünk az újvidéki Hungarológiai Intézet folyóiratában (A Hun­garológiai Intézet Tudományos Közleményei) és az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének évkönyvében (Tanulmányok) közölt, művelődéstörténeti tárgyú írásokból ad válogatást. E két intézmény 1976 januárjában történt egyesítése óta mindkét említett kiadvány A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének a publikációja, azzal, hogy folyóiratunk címe némileg megváltozott, leegyszerűsödött (Hungarológiai Közlemények). A tanulmányok végén közölt eltérő rövidítések (HITK és HK) azonos forrást jelölnek tehát.

Könyvünk több okból sem adhat átfogó képet a tárgyáról. Közleménye­inek megjelenési helye (egy szakfolyóirat s egy évkönyv) és publikálási ideje (1969–1982) ezt eleve nem tette lehetővé. Csupán bepillantást enged a maj­dani összefoglalás: a jugoszláviai magyar művelődéstörténet előmunkála­taiba.

Szorosan vett művelődéstörténeti kutatásaink – „az egységesen művelő­déstörténetinek nevezett kutaftási területek és témák szerves beépítése a jugo­szláviai hungarológiai tanulmányokba” (Szeli István) – megközelítőleg más­fél évtizedes múltra tekintenek vissza. Intézetünk 1971. évi művelődéstör­téneti ülésszaka az az időpont, amely a szervezett munka kezdetét, az első számottevő eredmények közzétételét jelzi.

Ezzel korántsem kívánjuk kétségbe vonni az intézményes kereteken kívül folytatott hasonló jellegű – korábban megkezdett, vagy párhuzamosan haladó – kutatások értékét. A kötetünket záró irodalomjegyzék cáfolata lehet minden ilyen föltételezésnek. Csupán utalni szeretnénk arra, hogy a szűkre mért terjedelem egyelőre csak egy ilyen jellegű kiadvány sajtó alá rendezését tette lehetővé számunkra, s arra is, hogy Intézetünk (egy-egy szaktanácskozás megszervezésével, a hazai és a külföldi szerzők tanulmányainak közlésével, a több évre szóló tervmunkák kijelölésével stb.) a lehetőségekhez mérten előse­gítette a szakemberek összehangoltabb tevékenységét, s hogy ennek eredmé­nyeként az elmúlt években résztanulmányok készültek olyan területekről is, amelyek korábban teljesen járatlanok voltak.

Az Intézeten belüli munkában elsősorban a szakemberhiány okozott gondot. Az alapítás évétől számítva egészen a hetvenes évek végéig A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetében mindössze egy főhivatású művelődéstörténész volt alkalmazásban, s ma sincs több kettőnél. Márpedig egy-két ember nem végezhette, nem is végezheti el azt a szerte­ágazó és hatalmas munkát, amelyet könyvünk bevezető írásai vázolnak fel.

A jugoszláviai magyar tudományosságnak (különösen a hungarológiának) a hatvanas-hetvenes évekbeli felélénkülése szorosan összefügg a Magyar Tanszék (1959) és a Hungarológiai Intézet (1969) megalakulásával. A rend­szeressé vált szakemberképzés (tanárok, könyvtárosok, fordítók stb.) és a tervszerű és anyagilag is megalapozott kutatómunka bizonyos idő elmúltával az intézményes kereteken kívüli szellemi életre is serkentően hatott. Sajtónk­ban adatszerűen is nyomon követhető: a szaktanulmányok rendszeres publi­kálásának eredményeként eldugott falvak tanítói és tanárai gyakorló nyelvé­szekké és néprajzkutatókká képezték ki magukat; másfél évtized távolából jól kivehető az is, hogy könyvkiadásunk jellege fokozatosan megváltozott (megnövekedett az értekező próza tekintélye, súlya), s a szellemi élet egy-egy területén szakosodásnak lehettünk tanúi.

A korábban tapasztalható érdektelenséget, pangást, tájékozatlanságot, sőt „kulturális csökkentértékűség”-et (Németh László meghatározása) múltismeretre-önismeretre való törekvés és fokozódó munkakedv váltotta fel. Erre utal az a tény, hogy lapjainkban és folyóiratainkban megsokasodtak a helytörténeti-helyismereti írások, a néprajzi, dialektológiai, irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, és érdeklődés támadt a történettudomány s a régészet iránt is.

Ha sorra vesszük a legfontosabb munkákat – ha tehát nem csupán a jelen kötetbe sorolt írásokat vizsgáljuk meg –, azt tapasztalhatjuk, hogy körvonalazódott, részben el is készült művelődéstörténetünk egy-egy fontos fejezete.

Első hivatkozási területünk a jugoszláviai magyar színháztörténet.

E témakörben tanulmány készült színházi kultúránk és drámaírásunk kezdeteiről, Sztárai Mihály vitadrámáiról és Zrínyi Miklós csáktornyái udvaráról, e valóban jelentős műveltségi központról, ahol megvoltak „a szín­játszás létéhez szükséges feltételek” (GEROLD László 1972), a későbbi idő­szak hazai magyar színházi életét pedig naplók, emlékezések és levelek sze­melvényei idézik (GEROLD László 1976).

Színháztörténetünk legtüzetesebben megírt fejezete legnagyobb szín­házi múltú városunkhoz, Szabadkához kötődik. Garay Béla kötetünkben is szereplő írása (Eredeti bemutatók Szabadkán száz év alatt) csak a legfontosabb adatok közlésére szorítkozik; a szerzőnek az ötvenes évek,elején készült könyve (GARAY Béla 1953) s a hetvenes években megjelent más, vonatkozó írások (KASZA Bálint 1975, 1976a, 1976b, 1977) hasonlóképpen fontos adalékok színjátszásunk történetéhez, amelynek elemző bemutatása doktori értekezés tárgya lett (Gerold László: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX.században, Újvidék, 1983. 389. 1., gépirat).

Az államfordulat utáni időszakban, a királyi Jugoszláviában megszűnt a hivatásos magyar színház, egész színjátszásunk az amatőrizmus szintjére süllyedt. Ennek legfontosabb intézményéiről, a szabadkai Népkör szín­játszó tevékenységéről egy adatokkal zsúfolt tanulmány született (Garay Béla: A jugoszláviai magyar kultúra bástyája. A népköri színjátszás története, Szabadka, 1971, 392. 1., gépirat). A korabeli szabadkai munkásszínjátszásról két írás (GARAY Béla 1970b, 1979), a szabadkai iskolai színjátszás történetéről pedig elemző-értékelő tanulmány tájékoztat (KASZA Bálint 1974).

(...)

(Részlet Hornyik Miklós Utószavából)