ELŐSZÓ

Munkám nem hagyományos értelemben vett monográ­fia. Ennek oka hozzáállásomon kívül abban van, hogy Kázmér Ernő életét csak részleteiben ismerhetjük. Ez a maga idejében is homályban levő, az eltűnése utáni évtizedekben pedig még mélyebb ködbe burkolózó, az egyetemes magyar művelődéstörténetben és a közép- és kelet-európai kulturális kapcsolattörténetben is kiemel­kedő életpálya különösen ma, az Európa e részén levő országok egymáshoz való közeledésekor időszerű. Káz­mér Ernő, aki munkássága kezdetén a haladó irodalmi és művészeti törekvéseknek volt a hódolója és népszerű­sítője, előbb Csehszlovákiában, majd pedig Jugoszláviá­ban lett a népek kultúrájának lelkes közvetítője. Po­zsony környékén született 1892-ben, és Vajdaságban veszett nyoma 1941-ben. Élete jó előfeltételt biztosított számára, hogy szabadon közlekedhessen a népek és kultúrák között, s ő mindaddig, míg tehette, élt is az adott lehetőségekkel. Hogy a neve mégsem cseng isme­rősen a mai olvasó fülében, annak két oka van: az egyik az, hogy munkásságának (időben is) csupán az első har­mada fűződik Pesthez, később ritkán publikál a magyar fővárosban; a második pedig, hogy a szomszédos orszá­gok érdekei csak az utóbbi években kerültek annyira közel egymáshoz, hogy a kázméri programot a magu­kénak vallhassák, még akkor is, ha kritikusunk polgári környezetben és polgári társadalomban csupán rokon­szenvezhetett a szocializmussal, s a társadalom forra­dalmi átalakításának gyakorlatától mindvégig idegen­kedett. Az indulásakor időszerű művészeti törekvéseket szecesszió, illetve újromantika néven ismeri a tudomány. Az impresszionizmus mellett ezeket sem kerülhettem meg, hiszen a kázméri művet nem érthetnénk meg nél­külük. Maga a korszak és a mozgalom is művészet- és irodalomtörténeti érdekesség (értékelése nem tekinthe­tő befejezettnek), s ezért önmagában is érdemes tanul­mányozni. Hát még akkor, ha belőle egy olyan munkás­ság nő ki, mint Kázmér Ernőé, mely torzóvolta ellenére is a mai napig példamutató számunkra!

Dolgozatom technikai módszeréről annyit bocsátanék előre, hogy mivel tárgyamból következően viszonylag sok adattal dolgozom, az áttekinthetőség kedvéért, a nagyobb fejezetegységeket az időegység és a proble­matika általános képével kezdem, hogy ezután egy-egy meghatározott szempontból részletesebb áttekintést ad­jak róla.

A három főrész közötti számottevő terjedelembeli különbségnek nem egyszerűen az az oka, hogy mivel a kritikus a „miénk" lett, ennek következtében figyel­münk előterében elsősorban az utolsó, a második világ­háborút megelőző évtizedben, immár Jugoszláviában kifejtett munkásságának kell állnia. Valójában ez is érv, hiszen e könyv meg sem születhetett volna, ha e feltevés nem rendelkezne igazságfedezettel. Csakhogy egy másik kiindulópont is igazolná az eredményt: Kázmér Ernő ugyanis, a dolgozatunkban elemzendő okokból kifolyó­lag, ha pesti inaséveiben hivatása súlypontjának nem volt még tudatában, akkor a felvidéki korszakában a szelle­mi otthon megteremtésében maradt sikertelen; ez pro­dukciójának mennyiségén és minőségén is nyomot ha­gyott. Neki csupán nálunk adatott meg a lehetőség, hogy felülemelkedjen egy kritikusi átlagteljesítményen, s ő életének negyedik és egyben utolsó évtizedében rend­kívül fogékonynak és találékonynak bizonyult. Az ará­nyokat tehát nem a mi helyi és napi szükségleteink jelöl­ték ki, hanem a kritikusi életmű belső logikája.

Kutatásaimat három ország számos könyvtárában folytattam, ezért érthető, hogy e könyv anyaga és gon­dolatvilága baráti segítség (esetenként eszmecserék, ta­nácsok, olykor pedig éles viták) nélkül jóval szegényebb lenne. Elsősorban az alábbi kutatóknak, könyvtárosok­nak, illetve műgyűjtőknek tartozom köszönettel: Bori Imre, Bosnyák István, Pastyik László és Szeli István (Újvidék); Benkő Ákos (Kunszentmiklós); Ilia Mihály (Szeged); Botka Ferenc, Gál István, Pajkossy György és Pál Ferenc (Budapest); Turczel Lajos (Pozsony) és Gyüre Lajos (Kassa). Az intézmények közül főleg az újvidéki Matica srpskának, a szegedi Somogyi Könyv­tárnak, a budapesti OSZK-nak és a pozsonyi Egyetemi Könyvtárnak vagyok hálás munkám támogatásáért.

Bácstopolyán, 1977 augusztusában                                                                                                                                                                                            A szerző