UTÓSZÓ

A hatvanas évek második felének társadalmi és művészeti for­rongása igencsak éreztette hatását a jugoszláviai magyar irodalom­ban. Versek, novellák, kritikák, nyilatkozatok egész sora tanús­kodott az átértékelés növekvő igényéről. Miközben a konzer­vatív irodalompolitikai erők rendteremtésért kiáltottak, a fiatal írók körében egyre magasabbra csaptak az elégedetlenség hul­lámai, olyannyira, hogy végül a gyökeres újítás sürgetőihez átme­netileg halk szavú poéták, örökké habozó útitársak s tisztán iro­dalmi örömöknek élő esztéták is csatlakoztak.

A megmozgatottság méreteit egyebek között az 1968-ban meg­hirdetett regénypályázat eredménye is híven érzékelteti. A be­érkezett több mint húsz kézirat egy része érthetően a gondtalan műkedvelői becsvágy és a hagyományos prózapoétika ismérveit mutatta fel, ugyanakkor azonban egy másik, jelentős részük nemcsak tematikai időszerűségre tört, hanem egyúttal szembe próbált nézni a regénnyel mint műfajjal is. Ez utóbbiak között A kitömött madár húsz év után is megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Első fejezetének tűnődő eszmélkedése, ünnepélyesen lejtő mondatai, líraivá színeződő szóképei az induló Domonkos Istvánt idézik, aki a hatvanas évek elején még fetisizálni tudta a verset. Annál meglepőbb ez, mert időközben a költő messze eltávolo­dott ifjúi hitétől, miszerint a jelenlét és az emlékek közötti sza­kadékot áthidaló, egy pontba sűrítő költészet győzelem lehet – vagy Noé bárkája legalább. Kicsoda hát a megszólaló regényalak, ki hetek, hónapok óta egy tengerparti szállodában kuporog, le­begő hangulatban, emlékeivel s felhorgadó vágyának „szürke oszlopaival” küszködve, amint kedvese nyakára gondol, mely­nek „csúcsán oldalra csúszva lóg a hold”? S egyáltalán, mi lesz a sorsa, ha nézőpontját maga az író évekkel korábban meghaladta már? Mielőtt azonban a felmerülő kérdésekre bármiféle választ kapnánk, váratlanul egy másik síkon találjuk magunkat, hiszen nagybőgő tokkal a hátán bevonul a regénybe Skatulya Mihály, a bácskai zenész. S nem is akárhogyan! Ahelyett, hogy alakját le­írná, fölléptét előkészítené, Domonkos István azonnal a dolgok közepébe vág, s egy eleinte párbeszédnek ígérkező végtelen mo­nológra bízza hősét. Az élőbeszéd, a mesemondás tempóját és fordulatait követve, Skatulya Mihály viszonylag rövid idő alatt végigpásztáz egész életén, s midőn a rendőrségi őrjárat sortüze leteríti, már mint régi ismerőstől búcsúzunk tőle.

A mohó életvágynak ez az emlékezetes megtestesítője gyerek­kora óta menekül a káposzta- és babszagú honi világ lehúzó té­nyei elől, minthogy azonban végtelenül hiszékeny, csaknem min­den vállalkozása tragikomikus helyzetbe sodorja. Ismételten lóvá teszik, kinevetik, megalázzák, az elszenvedett sérelmek nyomán azonban nem épít ki lelkében valamely védekező mechanizmust, ellenkezőleg, már-már határtalanná fokozza extrovertáltságát, közvetlenségét. A törvényeket semmibe veszi, a viselkedési nor­máktól idegenkedik, a morált nem ismeri, egyszóval, ha nem is programosan, de következetesen a lényét alapvetően meghatáro­zó, csorbítatlan ösztönösségre hagyatkozik. Nem véletlen hát, hogy a mediterrán éjszakában botorkálva, egyszer csak így szól oda mindvégig hallgató barátjához: „milyen jó, istenem, milyen jó, hogy asszonyok vannak a világon! egész életemben az egyet­len komoly és jelentős dolgot az a parányi kis lyuk jelentette ne­kem ott a lábuk között”.

Pikareszk regénybe illő hedonistánk élettörténetének mozza­natai természetesen aligha köthetnék le tartósan a figyelmünket, ha Domonkos István nem talált volna rá a hiteles megjelenítés ez esetben egyetlennek látszó módozatára. A lineáris történetmon­dás buktatóit kerülve, Skatulya Mihály lépten-nyomon nagy asszociációs köröket ír le, tárgyak, jelenségek, események között csapong látszólag teljesen szabadon, s ami nagyon fontos, „ön­működő beszéde” mindvégig egyenletesen árad, hömpölyög, nem törik meg sápadt „irodalmi” digressziók, következésképpen egyetlen pillanatra sem érzékelteti a szerző alkotói gondjait.

Skatulya Mihály kalandos élettörténete külön regényként ismegállná tehát a helyét, Domonkos István azonban az esztétikai hatásfok növelése érdekében ellenpontozza azt. A kitömött ma­dár első síkján, ahol jóval Skatulya Mihály halála után játszód­nak az események, a töprengő szállodalakóban egy olyan meg- hasonlott íróember portréját festegeti, aki alkotói válságát már csak a szerelem által véli feloldhatónak. A szálloda személyzete csendes őrültnek nézi, hisz egyebet sem csinál, mint a fehér papír előtt ücsörögve, naphosszat a ceruzáját hegyezi, ugyanak­kor azonban bensőjében egy ellensúlyozhatatlan intellektuális pokol körvonalai rajzolódnak ki. Mint megvallja, a valót mindig is túl mélyen akarta megragadni, ott, ahol „egyetlen vastag gyökérben végződik” , ám valahányszor írni kezdett, a világ elvi­selhetetlenül leszűkült előtte, s ezer jelentéktelen dolog kezd­te csalogatni közvetlen környezetéből. Annak felismerése, hogy a lényeg valójában elérhetetlen, mindinkább kiégeti a képzele­tét, végül már csak ironikus fintorral tud szólni az irodalomról, „nagy könyvégetéseket” végez magában, riadalmának tetőfokán pedig éppenséggel úgy véli, hogy a könyvtárakba csak a bénákat, a lelki betegeket és a nyomorultakat lenne szabad beengedni.

A naiv ösztönösség és a célratörő gondolat tehát egyként ve­reséget szenved itt, s a mű, a való világ könyörtelen és megfelleb­bezhetetlen hatalmát hirdetve az ember felett, meghosszabítható erővonalainak távolában a reménytelenséget kínálja végső ta­nulságként. Ez a reménytelenség azonban, mely nyilvánvalóan Domonkos István életérzését is áthatotta 1968 őszén, maradandó szöveg révén nyilatkozik meg.

Súlya van a súlytalanságban. Értelme az értelmetlenségben.

                                                                                                                                                                                                                                                  Utasi Csaba