
A kitömött madár
(Második kiadás)
UTÓSZÓ
A hatvanas évek második felének társadalmi és művészeti forrongása igencsak éreztette hatását a jugoszláviai magyar irodalomban. Versek, novellák, kritikák, nyilatkozatok egész sora tanúskodott az átértékelés növekvő igényéről. Miközben a konzervatív irodalompolitikai erők rendteremtésért kiáltottak, a fiatal írók körében egyre magasabbra csaptak az elégedetlenség hullámai, olyannyira, hogy végül a gyökeres újítás sürgetőihez átmenetileg halk szavú poéták, örökké habozó útitársak s tisztán irodalmi örömöknek élő esztéták is csatlakoztak.
A megmozgatottság méreteit egyebek között az 1968-ban meghirdetett regénypályázat eredménye is híven érzékelteti. A beérkezett több mint húsz kézirat egy része érthetően a gondtalan műkedvelői becsvágy és a hagyományos prózapoétika ismérveit mutatta fel, ugyanakkor azonban egy másik, jelentős részük nemcsak tematikai időszerűségre tört, hanem egyúttal szembe próbált nézni a regénnyel mint műfajjal is. Ez utóbbiak között A kitömött madár húsz év után is megkülönböztetett figyelmet érdemel.
Első fejezetének tűnődő eszmélkedése, ünnepélyesen lejtő mondatai, líraivá színeződő szóképei az induló Domonkos Istvánt idézik, aki a hatvanas évek elején még fetisizálni tudta a verset. Annál meglepőbb ez, mert időközben a költő messze eltávolodott ifjúi hitétől, miszerint a jelenlét és az emlékek közötti szakadékot áthidaló, egy pontba sűrítő költészet győzelem lehet – vagy Noé bárkája legalább. Kicsoda hát a megszólaló regényalak, ki hetek, hónapok óta egy tengerparti szállodában kuporog, lebegő hangulatban, emlékeivel s felhorgadó vágyának „szürke oszlopaival” küszködve, amint kedvese nyakára gondol, melynek „csúcsán oldalra csúszva lóg a hold”? S egyáltalán, mi lesz a sorsa, ha nézőpontját maga az író évekkel korábban meghaladta már? Mielőtt azonban a felmerülő kérdésekre bármiféle választ kapnánk, váratlanul egy másik síkon találjuk magunkat, hiszen nagybőgő tokkal a hátán bevonul a regénybe Skatulya Mihály, a bácskai zenész. S nem is akárhogyan! Ahelyett, hogy alakját leírná, fölléptét előkészítené, Domonkos István azonnal a dolgok közepébe vág, s egy eleinte párbeszédnek ígérkező végtelen monológra bízza hősét. Az élőbeszéd, a mesemondás tempóját és fordulatait követve, Skatulya Mihály viszonylag rövid idő alatt végigpásztáz egész életén, s midőn a rendőrségi őrjárat sortüze leteríti, már mint régi ismerőstől búcsúzunk tőle.
A mohó életvágynak ez az emlékezetes megtestesítője gyerekkora óta menekül a káposzta- és babszagú honi világ lehúzó tényei elől, minthogy azonban végtelenül hiszékeny, csaknem minden vállalkozása tragikomikus helyzetbe sodorja. Ismételten lóvá teszik, kinevetik, megalázzák, az elszenvedett sérelmek nyomán azonban nem épít ki lelkében valamely védekező mechanizmust, ellenkezőleg, már-már határtalanná fokozza extrovertáltságát, közvetlenségét. A törvényeket semmibe veszi, a viselkedési normáktól idegenkedik, a morált nem ismeri, egyszóval, ha nem is programosan, de következetesen a lényét alapvetően meghatározó, csorbítatlan ösztönösségre hagyatkozik. Nem véletlen hát, hogy a mediterrán éjszakában botorkálva, egyszer csak így szól oda mindvégig hallgató barátjához: „milyen jó, istenem, milyen jó, hogy asszonyok vannak a világon! egész életemben az egyetlen komoly és jelentős dolgot az a parányi kis lyuk jelentette nekem ott a lábuk között”.
Pikareszk regénybe illő hedonistánk élettörténetének mozzanatai természetesen aligha köthetnék le tartósan a figyelmünket, ha Domonkos István nem talált volna rá a hiteles megjelenítés ez esetben egyetlennek látszó módozatára. A lineáris történetmondás buktatóit kerülve, Skatulya Mihály lépten-nyomon nagy asszociációs köröket ír le, tárgyak, jelenségek, események között csapong látszólag teljesen szabadon, s ami nagyon fontos, „önműködő beszéde” mindvégig egyenletesen árad, hömpölyög, nem törik meg sápadt „irodalmi” digressziók, következésképpen egyetlen pillanatra sem érzékelteti a szerző alkotói gondjait.
Skatulya Mihály kalandos élettörténete külön regényként ismegállná tehát a helyét, Domonkos István azonban az esztétikai hatásfok növelése érdekében ellenpontozza azt. A kitömött madár első síkján, ahol jóval Skatulya Mihály halála után játszódnak az események, a töprengő szállodalakóban egy olyan meg- hasonlott íróember portréját festegeti, aki alkotói válságát már csak a szerelem által véli feloldhatónak. A szálloda személyzete csendes őrültnek nézi, hisz egyebet sem csinál, mint a fehér papír előtt ücsörögve, naphosszat a ceruzáját hegyezi, ugyanakkor azonban bensőjében egy ellensúlyozhatatlan intellektuális pokol körvonalai rajzolódnak ki. Mint megvallja, a valót mindig is túl mélyen akarta megragadni, ott, ahol „egyetlen vastag gyökérben végződik” , ám valahányszor írni kezdett, a világ elviselhetetlenül leszűkült előtte, s ezer jelentéktelen dolog kezdte csalogatni közvetlen környezetéből. Annak felismerése, hogy a lényeg valójában elérhetetlen, mindinkább kiégeti a képzeletét, végül már csak ironikus fintorral tud szólni az irodalomról, „nagy könyvégetéseket” végez magában, riadalmának tetőfokán pedig éppenséggel úgy véli, hogy a könyvtárakba csak a bénákat, a lelki betegeket és a nyomorultakat lenne szabad beengedni.
A naiv ösztönösség és a célratörő gondolat tehát egyként vereséget szenved itt, s a mű, a való világ könyörtelen és megfellebbezhetetlen hatalmát hirdetve az ember felett, meghosszabítható erővonalainak távolában a reménytelenséget kínálja végső tanulságként. Ez a reménytelenség azonban, mely nyilvánvalóan Domonkos István életérzését is áthatotta 1968 őszén, maradandó szöveg révén nyilatkozik meg.
Súlya van a súlytalanságban. Értelme az értelmetlenségben.
Utasi Csaba
A Forum Könyvkiadó 1968. évi regénypályázatának egyik legsikerültebb műve Domonkos István A kitömött madár című regénye, amely most második kiadásban jelenik meg. Amellett, hogy a pályázaton a harmadik díjat kapta, a megjelenés évében Híd-díjjal is jutalmazták.
Bori Imre annak idején „a jugoszláviai magyar irodalom jelentős teljesítményeként” üdvözölte, s többek között ezt írta róla: „Egy költő regénye, de nem »költői« regény: nem líraiságában mérhető A kitömött madárban alakot kapott írói szándék, hanem epikus mélységében. A költő és az epikai tehetség szerencsés és sajátos együttmunkálkodásának a gyümölcse... A prózaíró mindenekelőtt a költői szenzibilitást fogta munkába a regény írása közben... Új törekvések kifejeződése... Domonkos István regénye, de intencióiban mégsem hagyománytalan: regény-ősét Szenteleky Kornél Izola Bellájában kell látnunk ...”
Bányai János szerint: „... A kitömött madár jutott, paradox módon, a valóság elvesztése után, legközelebb újabb regényeink közül a valóság felfedezéséhez. És A kitömött madár alkotta meg a legteljesebb, tehát a művészi információt és hatást legteljesebben felmutató szöveget is.”
A korabeli kritika azt is megállapította Domonkos István regényéről, hogy „Nem kísérlet, hanem érett, biztos vonalvezetéssel megrajzolt mű, amely szilárd koncepción, mély élettapasztalatokon és gazdag képzeleten alapul. Struktúrája végleges, körvonalai világosak... Az a sok életkép, ami A kitömött madárban össze van sűrítve, ami ott tobzódik, zuhog, mint egy hatalmas áradat, ami minden formát – nyelvit és irodalmit – áttör, felbont, ledönt, megragadó filmmé áll össze. Olyan filmmé, melynek minden kockája elmaradhatatlan része az egésznek, ahol minden jelenet szerencsésen beleépült a kompozícióba, ahol kép és hang egységes egésszé olvad.”