Skip to main content
Borító/Kép
Domonkos István: A kitömött madár c. könyvének borítója

A kitömött madár

Kiadás éve és helye
Felelős kiadó
ISBN
86-323-0191-8
Kötés
Oldalszám
212 oldal
Műnem
Műfaj

(Második kiadás)

Előszó/utószó

UTÓSZÓ

A hatvanas évek második felének társadalmi és művészeti for­rongása igencsak éreztette hatását a jugoszláviai magyar irodalom­ban. Versek, novellák, kritikák, nyilatkozatok egész sora tanús­kodott az átértékelés növekvő igényéről. Miközben a konzer­vatív irodalompolitikai erők rendteremtésért kiáltottak, a fiatal írók körében egyre magasabbra csaptak az elégedetlenség hul­lámai, olyannyira, hogy végül a gyökeres újítás sürgetőihez átme­netileg halk szavú poéták, örökké habozó útitársak s tisztán iro­dalmi örömöknek élő esztéták is csatlakoztak.

A megmozgatottság méreteit egyebek között az 1968-ban meg­hirdetett regénypályázat eredménye is híven érzékelteti. A be­érkezett több mint húsz kézirat egy része érthetően a gondtalan műkedvelői becsvágy és a hagyományos prózapoétika ismérveit mutatta fel, ugyanakkor azonban egy másik, jelentős részük nemcsak tematikai időszerűségre tört, hanem egyúttal szembe próbált nézni a regénnyel mint műfajjal is. Ez utóbbiak között A kitömött madár húsz év után is megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Első fejezetének tűnődő eszmélkedése, ünnepélyesen lejtő mondatai, líraivá színeződő szóképei az induló Domonkos Istvánt idézik, aki a hatvanas évek elején még fetisizálni tudta a verset. Annál meglepőbb ez, mert időközben a költő messze eltávolo­dott ifjúi hitétől, miszerint a jelenlét és az emlékek közötti sza­kadékot áthidaló, egy pontba sűrítő költészet győzelem lehet – vagy Noé bárkája legalább. Kicsoda hát a megszólaló regényalak, ki hetek, hónapok óta egy tengerparti szállodában kuporog, le­begő hangulatban, emlékeivel s felhorgadó vágyának „szürke oszlopaival” küszködve, amint kedvese nyakára gondol, mely­nek „csúcsán oldalra csúszva lóg a hold”? S egyáltalán, mi lesz a sorsa, ha nézőpontját maga az író évekkel korábban meghaladta már? Mielőtt azonban a felmerülő kérdésekre bármiféle választ kapnánk, váratlanul egy másik síkon találjuk magunkat, hiszen nagybőgő tokkal a hátán bevonul a regénybe Skatulya Mihály, a bácskai zenész. S nem is akárhogyan! Ahelyett, hogy alakját le­írná, fölléptét előkészítené, Domonkos István azonnal a dolgok közepébe vág, s egy eleinte párbeszédnek ígérkező végtelen mo­nológra bízza hősét. Az élőbeszéd, a mesemondás tempóját és fordulatait követve, Skatulya Mihály viszonylag rövid idő alatt végigpásztáz egész életén, s midőn a rendőrségi őrjárat sortüze leteríti, már mint régi ismerőstől búcsúzunk tőle.

A mohó életvágynak ez az emlékezetes megtestesítője gyerek­kora óta menekül a káposzta- és babszagú honi világ lehúzó té­nyei elől, minthogy azonban végtelenül hiszékeny, csaknem min­den vállalkozása tragikomikus helyzetbe sodorja. Ismételten lóvá teszik, kinevetik, megalázzák, az elszenvedett sérelmek nyomán azonban nem épít ki lelkében valamely védekező mechanizmust, ellenkezőleg, már-már határtalanná fokozza extrovertáltságát, közvetlenségét. A törvényeket semmibe veszi, a viselkedési nor­máktól idegenkedik, a morált nem ismeri, egyszóval, ha nem is programosan, de következetesen a lényét alapvetően meghatáro­zó, csorbítatlan ösztönösségre hagyatkozik. Nem véletlen hát, hogy a mediterrán éjszakában botorkálva, egyszer csak így szól oda mindvégig hallgató barátjához: „milyen jó, istenem, milyen jó, hogy asszonyok vannak a világon! egész életemben az egyet­len komoly és jelentős dolgot az a parányi kis lyuk jelentette ne­kem ott a lábuk között”.

Pikareszk regénybe illő hedonistánk élettörténetének mozza­natai természetesen aligha köthetnék le tartósan a figyelmünket, ha Domonkos István nem talált volna rá a hiteles megjelenítés ez esetben egyetlennek látszó módozatára. A lineáris történetmon­dás buktatóit kerülve, Skatulya Mihály lépten-nyomon nagy asszociációs köröket ír le, tárgyak, jelenségek, események között csapong látszólag teljesen szabadon, s ami nagyon fontos, „ön­működő beszéde” mindvégig egyenletesen árad, hömpölyög, nem törik meg sápadt „irodalmi” digressziók, következésképpen egyetlen pillanatra sem érzékelteti a szerző alkotói gondjait.

Skatulya Mihály kalandos élettörténete külön regényként ismegállná tehát a helyét, Domonkos István azonban az esztétikai hatásfok növelése érdekében ellenpontozza azt. A kitömött ma­dár első síkján, ahol jóval Skatulya Mihály halála után játszód­nak az események, a töprengő szállodalakóban egy olyan meg- hasonlott íróember portréját festegeti, aki alkotói válságát már csak a szerelem által véli feloldhatónak. A szálloda személyzete csendes őrültnek nézi, hisz egyebet sem csinál, mint a fehér papír előtt ücsörögve, naphosszat a ceruzáját hegyezi, ugyanak­kor azonban bensőjében egy ellensúlyozhatatlan intellektuális pokol körvonalai rajzolódnak ki. Mint megvallja, a valót mindig is túl mélyen akarta megragadni, ott, ahol „egyetlen vastag gyökérben végződik” , ám valahányszor írni kezdett, a világ elvi­selhetetlenül leszűkült előtte, s ezer jelentéktelen dolog kezd­te csalogatni közvetlen környezetéből. Annak felismerése, hogy a lényeg valójában elérhetetlen, mindinkább kiégeti a képzele­tét, végül már csak ironikus fintorral tud szólni az irodalomról, „nagy könyvégetéseket” végez magában, riadalmának tetőfokán pedig éppenséggel úgy véli, hogy a könyvtárakba csak a bénákat, a lelki betegeket és a nyomorultakat lenne szabad beengedni.

A naiv ösztönösség és a célratörő gondolat tehát egyként ve­reséget szenved itt, s a mű, a való világ könyörtelen és megfelleb­bezhetetlen hatalmát hirdetve az ember felett, meghosszabítható erővonalainak távolában a reménytelenséget kínálja végső ta­nulságként. Ez a reménytelenség azonban, mely nyilvánvalóan Domonkos István életérzését is áthatotta 1968 őszén, maradandó szöveg révén nyilatkozik meg.

Súlya van a súlytalanságban. Értelme az értelmetlenségben.

                                                                                                                                                                                                                                                  Utasi Csaba

Fülszöveg

A Forum Könyvkiadó 1968. évi regénypályázatának egyik legsikerültebb műve Domonkos István A kitömött madár című regénye, amely most második kiadásban jelenik meg. Amellett, hogy a pályázaton a harmadik díjat kapta, a megjelenés évében Híd-díjjal is jutalmazták.

Bori Imre annak idején „a jugoszláviai magyar irodalom jelentős teljesítményeként” üdvözölte, s többek között ezt írta róla: „Egy költő regénye, de nem »költői« regény: nem líraiságában mérhető A kitömött madárban alakot kapott írói szándék, hanem epikus mélységében. A költő és az epikai tehetség szerencsés és sajátos együttmunkálkodásának a gyümölcse... A prózaíró mindenekelőtt a költői szenzibilitást fogta munkába a regény írása közben... Új törekvések kifejeződése... Domonkos István regénye, de intencióiban mégsem hagyománytalan: regény-ősét Szenteleky Kornél Izola Bellájában kell látnunk ...”

Bányai János szerint: „... A kitömött madár jutott, paradox módon, a valóság elvesztése után, legközelebb újabb regényeink közül a valóság felfedezéséhez. És A kitömött madár alkotta meg a legteljesebb, tehát a művészi információt és hatást legteljesebben felmutató szöveget is.”

A korabeli kritika azt is megállapította Domonkos István regényéről, hogy „Nem kísérlet, hanem érett, biztos vonalvezetéssel megrajzolt mű, amely szilárd koncepción, mély élettapasztalatokon és gazdag képzeleten alapul. Struktúrája végleges, körvonalai világosak... Az a sok életkép, ami A kitömött madárban össze van sűrítve, ami ott tobzódik, zuhog, mint egy hatalmas áradat, ami minden formát – nyelvit és irodalmit – áttör, felbont, ledönt, megragadó filmmé áll össze. Olyan filmmé, melynek minden kockája elmaradhatatlan része az egésznek, ahol minden jelenet szerencsésen beleépült a kompozícióba, ahol kép és hang egységes egésszé olvad.”

Szerzői minősítések
Szerkesztő
Borítóterv
Technikai szerkesztő
Korrektor
Korrektor
Utószó