ELŐSZÓ

Az elmúlt századok folyamán több száz objektumot létesítettek elődeink a – hol hangos, hol néma – könyörgések színhelyéül, ahol magyar, horvát, bunyevác, szerb, zsidó, német, török és ki tudja még milyen nyelven szóltak a könyörgések, fohászok Jézushoz, Jehovához, Allahhoz.

Temetőink sokszínű keveredése – időben és térben – a hasonló fájdal­mak keveredéseinek színhelye.

Mindezek iránti tisztelet kérdése és hiánypótló munka lenne a városban és környékén fellelhető szakrális objektumok jegyzékének elkészítése, vala­mint fénykép- és videodokumentálása a meglévőknek, nyomainak felkuta­tása az eltűnteknek.

A város templomairól, temetőiről, szakrális szobrairól és kápolnáiról többen is írtak – cikkeket, értekezéseket, könyveket –, de a közkeresztek iga­zi „mostohái” a szakirodalomnak. Néhány hiányos felsoroláson kívül – Tormásy Gábor, Iványi István, Mojzes Antal – nincs jelentősebb magyar nyelvű szakmai és irodalmi feldolgozásuk, de a horvát és szerb nyelvű mun­kákban sem bővelkedünk. M. Šemudvarac és S. Rajšić közlései inkább csak jegyzékbevételi kísérletek, mint alapos feldolgozások.

A térségben felállított közkeresztek száma – a török hódoltságtól napja­inkig – több százra tehető. A város jelenlegi területén is mintegy 120-t emel­tettek. Népeink szellemi életében betöltött szerepük mellett külön történel­mi és nemzeti jelentőségű a megnevezésük, feliratozással való ellátásuk. Sok mindenről tudósítanak ezek a kőbe vésett szövegek: nemzeti és feleke­zeti hovatartozásról, anyagi jólétről, jövőbe vetett hitről, világfájdalmakról, de a legfontosabb talán, hogy az utókorra – reánk – az itt maradás édes-átkos terhét róják.

A századok folyamán a szakrális tér ezen elemei is számos esetben a kü­lönböző nemzeti és vallási villongások jelképes áldozataivá váltak, de az ittélők (maradók) toleranciájának jóvoltából, sok esetben megtörtént utólagos mentésük, felújításuk. Rajtunk is múlott azonban, hogy sok minden eltűnt az eredeti formákból, – egyszerű kényelemből veszni hagytuk az enyészetben tönkremenőket, a világháborúkat követő keresztdöntögetős idők vagy a mo­dern vandalizmus áldozatait. Mindezek ellenére, napjainkig számos magyar, horvát, szerb és német nyelvű felirat díszíti Szabadka közkeresztjeit.

A többfelekezetű városban egyházi előírásaik szellemében – egyedül a római katolikusok (a továbbiakban katolikusok) és a görögkeleti szerb egy­ház hívei (a továbbiakban pravoszlávok) állítottak közkereszteket. Van azonban néhány objektum, amely esetében elmosódnak a felekezeti hatá­rok. Az elmúlt évtizedben a zentai temető 44-es parcellájánál emelt közke­reszt multietnikus és multikonfesszionális jellegéhez nem fér kétség.

A XX. században bekövetkezett országváltás következtében megválto­zott a város pusztáinak területe, de maga a város és közvetlen peremtérsége egységes maradt, így az e téren fellépő kutatási nehézségek elenyészőek. A nyelviek is csak annyiban, hogy a kisebb számú német és latin nyelvű okirat mellett, az 1918 utáni, hivatalos szerb nyelvű levelezés anyagát a szerző, nyelvtudásában bízva, saját fordításában közli.

Munkám egyik lényeges szempontja a meglévő városi és peremtérségi közkeresztek helyeinek feltérképezése, az objektumok és feliratozások fotódoku­mentációja, valamint az emeltetők felkutatott életrajzi adatainak közlése.

A hely- (utcák, utak, terek, városrészek) és személynevek korabeli név­alakban való közlésével, valamint az eredeti folyamodványok és jegyzőkönyvi kivonatok betűhív lemásolásával megpróbáltam visszavarázsolni a keresztállítás idejének hangulatát, valamint a társadalmi-szellemi élet egyes szelvényeinek varázsát.

A címben feltüntetett római szám a folytatásnak kényszerét sugallja, ami nem csak tervben van, hanem belátható időn belül meg is valósul.

A világi hatóságok és a polgárság szerepét próbáltam kihangsúlyozni a tér szakralizációjában, ezért – néhány kivételével – kizárólag a világi levél­tár anyagára hagyatkoztam. A Szabadkai Történelmi Levéltár (a továbbiak­ban SzTL) munkatársainak külön köszönet a szétszórtan, különböző helye­ken tárolt anyag felkutatásában nyújtott segítségért. Az elmúlt évek kutatá­saiban számos, különböző szakmai profilhoz tartozó egyén biztatását és kérés nélkül is felkínált segítségét élveztem. Köszönet a Műemlékvédő Intézet munkatársainak (Beszédes Valériának, Vas Gézának és Vujnović Prčić Gordanának), Nagy István és Raj Rozália néprajzkutatóknak, a plébániák lelkipásztorainak, valamint a szabadkai Építőmérnöki Kar magiszterének, Hovány Lajosnak az önzetlen segítségért.

A fényképek, néhány kivételével a szerző felvételei a szabadkai ZOOM PHOTO szalonban készültek. Köszönet a tulajdonosok anyagi és szakmai segítségéért.

Végül is a családom tagjait illeti a legtöbb hála, akik több éven át elvisel­ték a kutatással járó vesződés kisebb-nagyobb kellemetlenségeit.

                                                                                                                                                                                                                                    Szabadkán 2002-ben

                                                                                                                                                                                                                                                 a szerző