Látomás a fennsíkon
Csaknem két évtized múlott el Urbán János legutóbbi verseskönyvének megjelenése óta. Pedig ismeretes, hogy pályája elején verseskönyvek állnak, s már három kötetettel volt jelen irodalmunkban, amikor első kisprózakötetét közreadta. Ezután viszont úgy látszott, hogy teljesen hátat fordított a költészetnek, és sorjáztak a novellás könyvek és a gyermekeknek szánt munkái, miközben elkészült Ada kétkötetes monográfiájával s néhány forradalmár portréjával.
Versei az elmúlt két évtized során elég ritkán és rendszertelenül jelentek meg a lapokban, úgyhogy irodalmi közvéleményünk mind kevésbé figyelt Urbán János költészetére. A költő Urbán azonban nem hallgatott, tolla nem pihent, csak megnyilatkozásai voltak kevésbé látványosak, mint a prózaíróé és a krónikásé. Most, két évtizedes látszólagos hallgatás után meglepően gazdag termésből válogatott egy kötetnyi verset Látomás a fennsíkon címen.
Száz költeményét hat ciklusba rendezte. Az elsőben a szerelmes versek kaptak helyet. Az Útirány a tudatos osztályharcos költőt revelálja. Az Aranynapban ars poeticáját fogalmazza meg. Az Oldott igazsággal a különböző alkalmakra írt verseit foglalja magába. Külön kell szólni a két utolsó részről, mert mindkettő arról tanúskodik, hogy valami új kezdődik Urbán János lírájában a legutóbbi években. Az előbbi ciklusokba került műveivel lezár egy jelentős pályaszakaszt költészetében, a Pusztató darabjaival viszont megnyitott egy oldottabb formájú, személyes érzést és hangulatot kifejező újat elkötelezett költői munkásságában.
