Ezek a tanulmányok a jugoszláviai magyar nyelv alprojektumán 1981-től 1986-ig végzett kutatásaim eredményeiről számolnak be. A mai vajdasági magyar köznyelv anyagán dolgozva (napisajtó, hetilapok, irodalmi művek, középiskolai tankönyvek, rádió- és tévéműsorok, hivatalos szövegek stb.) vizsgálok szintagmatikai, morfo-szintaktikai és szintaktikai kérdéseket, mégpedig a jelzős és a határozós szószerkezeteket, a határozottságot és határozatlanságot kifejező szóalakokat, valamint a mellérendelést és az alárendelést tanulmányozom.

Az első résznek az összetett jelzők mondattani kérdései a témája. A jelzős szerkezetek különféle formái közül az összetett szerkezetek azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy fokozottabb mértékű tömörítést tesznek lehetővé, általuk kifejezőbbé válik a közlés. Azzal, hogy magyarról szerbhorvátra és szerbhorvátról magyarra fordított szerkezeteket vetek össze eredetijükkel, bizonyítani szeretném, hogy szükség esetén az összetett jelzős szerkezetek helyettesíthetők egyéb megfelelő formákkal (birtokos szerkezet, vonatkozó mellékmondat, jelzői értékű, hátravetett határozós szerkezet, értelmezős szerkezet stb.), illetve hogy más szerkezetek is átalakíthatók összetett jelzős szerkezetté. Ezek a szintagmák általában levezethetők valamely bővített mondatból, attól függetlenül, hogy milyen típusúak, felépítésűek.

A határozós szerkezetek közül szintén elsősorban az összetettekkel foglalkozom (halmozott és többtagú szerkezetek, összekapcsolt határozók stb.), tanulmányozom továbbá az olyan sajátos formákat is, mint a határozói értelmezők, az igekötős igéhez kapcsolódó határozók stb. Megkísérlem tisztázni az összekapcsolt határozók vitás kérdéseit. Szerintem ez a kategória meglehetősen heterogén, az idetartozó szerkezeti formákat a szakirodalom különféleképpen magyarázza, ezért elfogadhatóbb osztályozásra van szükség. Ezen a helyen nemcsak olyan szintagmákat vizsgálok, amelyekben határozói determináns található, hanem egyebeket is, amelyekben a határozó valamely szerepben előfordul (összetett jelzős szerkezet bővítményi tagjaként, jelzői szerkezetben, határozói igenévi alaptagi szerkezetben stb.).

A határozottságot, illetve határozatlanságot kifejező nyelvi elemek mondattani szerepéről szóló részben a mellékmondatra utaló szavak, a főmondatra vagy mellérendelt tagmondatra utaló szavak, valamint a mondatrész-szerepet betöltő formaszavak nyelvi viselkedését tárgyalom. Leíró és funkcionális szempontból közelítem meg a határozottság és a határozatlanság szintaktikai, szintagmatikai és referenciális szerepben való kifejezésformáit. A kutatás során arra a következtetésre jutottam, hogy a mondatszerkezetek határozottsága nemcsak a bennük szereplő nyelvi elemek határozottságától függ, hanem a tágabb szövegkörnyezettől is, főleg a beszélő előzetes ismereteitől és szándékától. Ez a felismerés voltaképpen annak a szükségességét is mutatja, hogy a mondatoknak a szövegben való helyét és szerepét, illetve a mondaton felüli (szupraszegmentális) tényezőknek a közlés megformálására és továbbítására gyakorolt hatását tanulmányozzuk.

A határozottság, ill. határozatlanság vizsgálatában abból a feltevésből indultam ki, hogy ez a kérdés jobban kifejezésre jut a mondatok szintjén, mint a szavakban és a szóelemekben, vagyis inkább magában a közlésben, a mondatokban és a mondattömbökben jelentkezik, mintsem a határozottság vagy a határozatlanság jelölésére szolgáló szavakban. A vizsgált szavaknak többnyire nincsen valamilyen konkrét jelentésük. A névmások például helyettesíthetnek főnevet, melléknevet, vagy számnevet, viszont önmagukban nem jelölnek meg valamely dolgot, tárgyat, élőlényt, valamilyen tulajdonságot, hozzátartozást, mennyiséget stb. Akkor kapnak határozottabb tartalmat, amikor a beszédfolyamatba kerülnek, és átveszik egy főnév, melléknév vagy számnév jelentését. Olykor a szóban forgó dolog nevét nem is említi a szöveg de azért tudunk róla. A fentiek ellenére mégis szükségesnek tartottam, hogy a határozottság ill. határozatlanság kifejezésére szolgáló eszközök lexikális és morfológiai jellemzőit is alaposan szemügyre vegyem, mert voltaképpen ezek alapján történik a megfelelő mondattani szerepre, helyzetbe való kiválasztásuk.

A funkcionális szempontú mondatelemzést azzal a céllal végeztem, hogy meghatározhassam, mely formákban és módokon továbbítható a többé-kevésbé határozott információ. Az elemzés során kiderült, hogy a határozottságot, ill. határozatlanságot kifejező nyelvi elemeknek kétféle funkciójuk lehet a mondatban: utaló (vagy deiktikus) és mondatrészi (állítmányi, alanyi, tárgyi, határozói és jelzői). Ezek a funkciók rendszerint kapcsolatban vannak egymással, mert az utalószavak többnyire valamely (önálló vagy járulékos) mondatrész helyett állnak. Mivel nincsen teljesen meghatározott jelentésük, olyan szavakra, szószerkezetekre vagy mondatokra utalnak, amelyek valódi tartalmat, megfelelő tájékoztatást hordoznak. Még a látszólag tisztán mondatrészi szerepű határozatlan nyelvi elemeknek is van utaló szerepük, de ez általában olyan tartalmakra vonatkozik, amely a beszélőtársak tudatában van, nem pedig a szövegben.

A mondatok egymás mellé rendelésének kérdései című részben a mellérendelt összetett mondatok mibenlétével, szerkezeti felépítésével, típusaival, használatával foglalkozom. A mellérendelt mondatok nemcsak azért érdekesek, mert az összetett mondatok elsődleges formái, hanem azért is, mert gyakran kötőszó nélkül fordulnak elő, és viszonyukat egyéb alaktani jegyek, ill. szöveg feletti tényezők jelzik. Megfigyeltem, hogy a mai magyar nyelvben eléggé ritka a tisztán mellérendelt mondat, vagyis az olyan, amely nem függ valami módon (időben, okozatilag stb.) egy másik mondattól.

Abból a szövegnyelvészeti tételből kiindulva, hogy a mondat többé-kevésbé absztrakció, a valós kontextusból, a beszédfolyamatból kiemelt jelcsoport, célszerűnek látszik a mondatok mellérendeltségét tágabb keretekben, mondategészen kívül is vizsgálni. Ezzel el is távolodnánk a mellérendelt mondat hagyományos osztályozásától. A magyar leíró nyelvtan főleg a kötőszavas mellérendelt mondatokkal foglalkozik, a többiek közül csak azokat említi, amelyek formális kapcsolóelem nélkül (gondolati párhuzam, azonos mondatkezdő szó stb.) állnak. A leíró nyelvtanban a határozószóval összekapcsolt szavak kötőszavasnak számítanak, noha tudvalevő, hogy ezek a határozók elsősorban határozó szerepet töltenek be, és csupán másodlagosan szolgálnak mondatok összekötésére. Ezt igazolja az a körülmény is, hogy ezek gyakran igazi kötőszavakkal együtt fordulnak elő, vagyis az egyik megjelenése nem zárja ki a másikét.

A kötőszó nélküli mellérendelt mondatokban kapcsolódó szerepet tölthet be névmási határozószó, személyragos határozószó, határozott fogalmi tartalmú határozószó, mutató névmás, személyes névmás, módosítószó, továbbá elég gyakran birtokos személyrag. Olykor az is elegendő, hogy a két mondatnak azonos legyen az alanya. Vannak olyan mellérendelt mondatok, amelyekben semmiféle grammatikai eszköz sem jelöli kapcsolatukat, sőt egyes mondatok még tartalmi, logikai viszonyban sincsenek egymással. Némelyik kötőszavas mellérendelt összetett mondatban a kötőszón kívül az említett grammatikai eszközök valamelyike is jelen van (többnyire névmási határozószó, személyragos határozószó és mutató névmás). Az efféle kapcsolat voltaképpen jóval erősebb annál, amelyet csupán kötőszóval jelölnek meg.

A mellérendelt mondatok közt külön csoportba tartoznak azok a mondatok, amelyek egy másik mondatnak vannak alárendelve. Az efféle mellérendelés más, mint a független mondatok viszonya. A mellékmondatok közt általában szorosabb a kapcsolat. Az efféléknél a kötőszós forma az uralkodó, a kötőszó híján pedig szinte kötelező az alanyok azonossága. Meglehetősen problematikusak az ún. hozzátoldó kötőszós mellérendelt mondatok. Esetükben nemcsak arról van szó, hogy ezek a kötőszók a mondat egyik részét az előző mondathoz kapcsolják, hanem arról is, hogy a hozzátoldó kötőszós mondatok gyakran önállóan jelentkeznek, külön mondatként, és az előző szövegrészre vagy az előző mondategészre vonatkoznak.

Munkám ötödik részében az alárendelés mibenlétét, jellemzőit és szerepét tanulmányozom. Rámutatok arra, hogy az alárendelt mondatok léte nem szükségszerű, egyes nyelvek a bonyolultabb tudattartalmakat is mellékmondat segítsége nélkül fejezik ki. Noha a mellékmondatok zöme a főmondat valamelyik részének a helyettesítésére vagy bővebben való kifejtésére szolgál, az elemzések arra utalnak, hogy zömüket nem lehet szószerkezetté átalakítani, és így beilleszteni a főmondatba, tehát használatuk mindenképpen indokolt. A mellérendelt mondatokhoz hasonlóan az alárendelt összetett mondatok felosztását az alárendelő viszony kifejtettségének foka alapján végzem, azzal, hogy külön csoportba kerülnek azok a mellékmondatok, amelyek csupán kiegészítik a főmondat tartalmát, a benne kifejtett gondolatot.

Külön szeretném hangsúlyozni, hogy a sajátos helyzetű alárendelt mondatok (fordított rendű, az előző önálló mondathoz szorosabban kapcsolódó stb.) létezése azzal magyarázható, hogy a nyelvi rendszernek a beszédben való érvényesülése rendszerint kivételekkel, szabálytalan formákkal jár együtt. Meglehetősen nagy teret szentelek ebben és az előző részben a különálló (rendszerint már összetett) mondatok közötti alárendelő és mellérendelő viszony tanulmányozásának. Az efféle mondatok arról tanúskodnak, hogy a szövegmondatok az írásjelek ellenére is kapcsolatban lesznek és vannak egymással.

Munkámmal a nyelvtudomány előrehaladásához szeretnék hozzájárulni, elsősorban persze a magyar nyelv mondattanának az alaposabban való megismerését tartva szem előtt. A tárgyalt kérdések több szempontból is időszerűek: nemcsak a nyelvrendszer és a nyelvi jelenségek vizsgálata miatt, hanem a nyelvhasználat és a nyelvtanulás tekintetében is. Remélem, hogy a magyar nyelvnek anyanyelvként, idegen nyelvként és bázisnyelvként való oktatásában, továbbá a szakfordítók, lektorok, újságírók munkájában is haszonnal lehet majd alkalmazni megfigyeléseimet.