A háború akkor ér véget, amikor a túlélők élete. Majoros Sándor magyar prózaíró a bácskai szülőföldről a háború elől menekült Budapestre. Nem volt sem katona, sem szökevény a balkáni pokolban, noha a regény egyik nagy köre éppen ez: hogyan sodródik el egy kisvárosi melós egészen addig, hogy a háború borzalmaiért a holtak aranyán gyarapodó szerelőn áll bosszút. 

A másik nagy kör: Budapest, az elveszettség és az otthontalálás helyszíne. Tele renddel és alaktalannal, a befogadás és beilleszkedés bizarr rítusaival. Ahol rendre-másra föléled a múlt, és ahol újra meg újra meg akar születni a jelen.

A két világ: a menekülés és a hazatérés ideje, a tudat és az ösztön dimenziói, az emlékezés és a létezés körei nemcsak összeérnek, s nem is csupán egymásra vetülnek, hanem lassan, szívósan egybeolvadnak, egylényegűvé válnak. Minden motívum szétágazódik, az "itt" és az "ott" között elhal a távolság. S holott a szöveg mindvégig izgalmas, minden jelenetében feszes, energikus és szellemes, az olvasó mégis úgy kerül ki belőle, mint akit elkábítottak.

A nagy körök és kis körök egybepörögnek. Olyan ez, mint a haláltánc. De talán inkább: a kóló. Az élettánc. Egy furcsa, bizarr kóló, melyben az ősi körtánc és a városi tangó keveredik. A szemünk előtt, nekünk és értünk. 

Mányoki Endre