A szellem hídverőjé­nek, a jugoszláv iroda­lom magyar nagyköve­tének nevezik Csuka Zoltánt, a kiváló írót és költőt, irodalomszerve­zőt és műfordítót. Jog­gal, mert idestova fél évszázada igyekszik tör­leszteni a magyar iro­dalom Jovan Jovanović Zmaj iránti adósságát, s ez alatt az ötven év alatt számtalan fordítá­sával ajándékozta meg az olvasókat. A százhoz közeledik az általa át­ültetett alkotások szá­ma: háromszáz ív próza és huszonötezer verssor fordítása már magában véve is olyan kivételes életmű, amelyhez fogha­tó kevés van, s amely­nek révén az irodalomtörténet az írás igazi el­hivatottjai között tartaná számon. De Csuka Zol­tán ezenkívül legjelen­tősebb expresszionista költőnk, jó néhány ver­seskötetet is megjelen­tetett és seregnyi fo­lyóiratot szerkesztett, irodalmunk első műhely­alapítója, könyvkiadá­sunk első kezdeménye­zője, a vajdasági magyar írók első antológiájának szerkesztője. Első munkái ugyan Pécsett je­lentek meg, de már egy évvel később, 1921ben Jugoszláviában szervez­te az irodalmi életet. És nem sokkal később megkezdte műfordítói tevé­kenységét, amelynek so­rán mindig arra töreke­dett, hogy művészi hi­telességgel adja vissza az eredeti vers, novella, regény vagy színdarab szépségét, a szerbhorvát, szlovén és macedón nyelv ritmusát és dalla­mosságát. A hídverés nemes szándéka vezé­relte, a hídépítés, amely­re oly korán elkötelezte magát. E sok szívóssá­got és alázatot követelő munkának méltó koro­nája a jugoszláv népek háború utáni első iro­dalomtörténete, amelyet ugyancsak ő írt. Ezt a sokrétű és gazdag életet ismerheti meg az olva­só ebből a könyvből. Annak az írónak a gyermek- és legényko­rát, aki – noha csaknem négy évtizede nem él közöttünk – szervesen hozzátartozik a jugoszlá­viai magyar irodalomhoz, mert egy életen át hű maradt szülőföldjé­hez: e táj és szellemi közösség örökségéhez.