UTÓSZÓ

Ötven éve jelent meg a Prae, vele együtt félszázados Szentku­thy Miklós hatalmas, ma is folyton duzzadó s mindmáig feltérképe­zetlen írói munkássága. Méltalanul agyonhallgatták; az „érthetetlenség” bűvköre övezte évtizedeken keresztül, így az olvasókö­zönség általi felfedezése megkésett. Pedig ez a fél század alatt talán ő viszonyult legnagyobb újat akarással a regényformához. E könyv célja nem az írói életmű határainak megvonása, alapos kritikai elemzése vagy helyének kijelölése a magyar irodalomban, de bízom benne, hogy hozzájárul majd Szentkuthy Miklós mun­kásságának értékeléséhez. Írásom célja nem teljességigényű, mód­szerében is más, mint ahogy azt az olvasó a kismonográfiától elvár­ná. Elsősorban mennyiségi arányban tárgyalom a Praet, a Szent Orpheus breviáriumát és a szerző (ál)életrajzi regényeit, nem pedig értékkiválasztás alapján. Kezdetben nagyon vonzott a close reading kritikai módszere, de ez a módszer írónk esetében többé-kevésbé alkalmazhatatlan, ezért írásom nem egy módszer, hanem in­kább a művek dokumentuma. Célom érdekében segítségül hívtam a filológiát, a metaforikus leíró kritikát, s a képzőművészet objet trouvé eljárásának mintájára felhasználtam mindent, amit „olva­sat”-om érdekében megfelelőnek találtam. A szerző opusának és dolgozatom határainak egybevetésekor kiderül, hogy írásom még részleteiben sem lehet teljes.Valamit a szerkezetről: Nem akartam megfosztani az olvasót a klasszikus fejezetekre osztás és alcímezés látványának örömé­től; ám ez pusztán technikai fogás – a fejezetcímek képviselte ve­zérgondolatok lineárisan végighúzódnak a köteten, mások cikli­kusan visszatérnek egy-egy fejezeten belül is. Így a címek nem je­lentenek elhatárolást, inkább útmutatók, ahogyan a Szentkuthy-művekből vett mottók is azok. Valamit a kiindulópontról: Nem túl régi, de már közismert az elmélet, miszerint az alkotás sohasem lehet végérvényes, így nem is definiálható. Munkám ezért is viseli az Olvasat címet, hiszen a műalkotás viszonylatában nem nyújthat végleges definíciót, pusz­tán azt szándékozik illusztrálni, mi az, amit az átlagolvasó meg- érez egy Szentkuthy-mű olvasásakor, mi az, amit fel tud ismerni, el tud helyezni minden nagyobb utánajárás nélkül. Hogy miért éppen ezt az írásmódot választottam? Mert Harmannhoz hasonlóan úgy gondolom, hogy minden műalkotás olyannyira egyedi, hogy értékelésére esztétikai törvényeink elégtelenek (jobban kielégítik a leírás, a mennyiségi felmérés stb. célját). Szerb Antal gondolatát csatlakoztatva az iménti véleményhez megállapíthatjuk, hogy a műalkotás mérhető rétegei mellett mindig ott a „csoda”, amit nem lehet megragadni, megmagyarázni, ami művészi szintre emeli a szöveget. Elismerem, nem tűnik túl biztató és objektív alap­állásnak, de semmiféle idealizmust ne várjon az olvasó; a „csodát” kell csupán definiálhatatlanságnak érteni hozzá. Dolgozatom még­is igyekszik felmutatni néhány villanásnyit ebből a Szerb Antal-i „csodá”-ból, a szó művészetéből. Ami kimaradt: Meg sem kíséreltem Szentkuthy Miklós művei­ben felfedezni azt, amit hagyományosan „üzenet”-nek nevezünk, sőt a művek szüzséjét sem foglaltam össze, fabulájukat sem me­séltem el. A Szentkuthy-művek ugyanis nem tűrik, hogy úgy nyúl­janak hozzájuk, mint ahogy azt egy Déry-regénnyel vagy egy Németh László-alkotással tennénk. Amíg ezeknél a történetszálak kibogozásával, a szüzsé megállapításával és az üzenet értelmezé­sével értelmezzük magát az alkotást is, tehát magyarázzuk, köze­lítjük a megértéshez (felfedezzük társadalmi hátterét), addig Szent­kuthy esetében ugyanez az eljárás értelmetlenné rombolná a műal­kotást. Az ő regényeiben sincs hétpecsétes titok; ugyanúgy, mint a többi regény, ezek is informálják az olvasót egy bizonyos kor tár­sadalmáról, annak törvényeiről és szokásairól, intézményeiről és társadalmi struktúrákról, magatartásformákról - de mindezt a végtelen humanizmus szemszögéből teszik. Nem szolgálnak így ezek a regények semmilyen más politikumnak, mint a legmaga­sabbnak és a legszebbnek: a humanizmusnak. Ezért nem fest­hetett olyan világot, mint amilyent az eddigi regényírók „fikci­ója” teremtett – Szentkuthy világában éppen az élet rendjének osztálymeghatározatlansága folytán a dolgoknak nincs meg a kötelező helye és formája, mégis a rend uralkodik. Ami jelen van: Ellenzem a kritikában eluralkodott királyi töb­best – hiszen a kritika nagyon is individuális alkotás. Munkám­ban azonban magam is folyton többes szám első személyben szó­lok. Így talán azt az illúziót élesztgetem magamban, hogy tömeg vesz körül. Az olvasók tömege.

                                                                                                                                                                                                                             A szerző