Utószó

Mennyire evidens és kézenfekvő: „Korábban is ész­revette, de most ismét feltűnik: új időszámítás van. A háború, sőt a háborúk előtt – mondták korábban, aztán jött »a bombázások ideje alatt« megfogalma­zás, de a tíz évvel, egy évtizeddel ezelőtt kifejezések is a közkedveltebbek sorába tartoznak. Pedig a joghurtos napok óta több is eltelt. Jelenleg az életet október – az optimistábbak szerint a forradalom – előttre és utánra osztják”, mégis ő az első, aki ezt így kronológiaként leírta, éppen jókor, mielőtt megint életbe lépne a kollektív amnézia, ami ellen Tóth Lívia már korábban is emlékezetes lépéseket tett. Ezért szeretjük Köszönöm, jól! című könyvét. Logikus lenne most azt mondani, hogy újabb mun­kája első kötetének folytatása, holott tévednénk, mert legfeljebb csak nézőpontját tekintve az. Már csak azért sem lenne ez olyan evidens, mert műfaj­ára nézve az Ördöglakat sokkal összetettebb, nem tehetjük fenntartások nélkül a „publicisztika” do­bozába. Nem mintha az lebecsülendő műfaj lenne, most viszont inkább továbblépésről kell beszél­nünk. A szöveg felépítettsége és szerkezete feltét­lenül komolyabb, a szépirodalom irányába tett mar­káns lépés ambícióját sugallja. És megint csak meg kell állapítani azt, hogy Tóth Lívia „kitalálta” a maga műfaját, a maga világát, amelyben hitelesen szólal meg. A szerkezet dinamikáját a nézőpontok váltoga­tása adja meg. A szerző merészségére vall, amikor ugyanezt a létközeget egy kutya szemszögéből (is) láttatja; Jack London A vadon szava című regénye óta ez nem újdonság, most mégis hitelesnek érez­zük az allúziót, hiszen később konkrétabban is szó lesz Alaszkáról. Ez a bravúr Karácsonyi Lilivel folytatódik, aki „mintegy” felveszi a kutya által elej­tett fonalat, és viszi tovább, adja át a narrátor alak­másának, akit egyes szám harmadik személyben szerepeltet az elbeszélő. De megjelenik Karácso­nyi Lili is egyes szám harmadik személyben. Mint­ha mindenkit kívülről és belülről is megismernénk. Mindez azonban csak elemezve tűnik ilyen bo­nyolultnak, a szöveget olvasva nem megy az érthe­tőség rovására. Pontosan tudjuk, hogy miről van szó: egy családról, amely éli mindennapi életét, amitől mégis különlegessé válik a történet, az egy­részt a sajátos értelmiségi helyzetben és egziszten­ciában keresendő, másrészt a leírás módjában; a környezet kódoltságának és álságainak a negációja fogalmazódik itt meg egy (újság)író szemszögéből. A felvállalt őszinteség és szókimondás emeli ki környezetéből ezt a mikroközösséget a maga élet­szegmentumaival. Ezek végül levelekké aprózód- nak, apró szentenciákká és üzenetekké, melyek mögött az a politikum settenkedik, amely bomlástermékeivel a legjobb szándékok, legbensőségesebb emberi kapcsolatok eresztékein is képes volt be­szivárogni.

                                                                                                                                                                                                                  Kontra Ferenc