Juhász Géza Párhuzamok és kapcsolatok c. könyve első részének tanulmányai a magyar­-szerb színházi és drámairodalmi kapcsolatok eleddig kellően fel nem tárt fejezeteiről, Kisfaludy Károly és Jovan Sterija Popović dramaturgiájáról szólnak, akiket a saját irodalmukban a modern dráma megteremtőjeként tartanak számon; a két dramaturgia közös vonásairól, a két jelentős alkotó lehetséges kapcsolatáról. 

Emellett a szerző olyan tényekre is rámutat, melyekről eddig kevés szó esett, nevezetesen arról, hogy Sterija pesti tartózkodása idején láthatott magyar színielőadásokat, mégpedig éppen Kisfaludy-darabokat is, melyek az akkor időszerű nemzeti romantika jegyében születtek. S ez az esz­meiség jellemzi majd Sterija első színműveit is. Juhász Géza rámutat a magyar és szerb társadalmi körülmények közötti hasonlóságra, a nemzeti öntudat ébredésére, ami majd mindkét író műveiben visszhangra talál, de mindkét szerző életművének legjavát a vígjátékok jelentik, melyekben korukat s annak társadalmát bírálták. Különösen jelentős Sterija Hazafiak c. vígjátékának elemzése s a benne előforduló magyar szavak számba­vétele.

A második fejezet a magyar színművek szerb hőseiről, illetve a magyar színművek előadá­sairól szól a horvát és szerb színpadokon. Ezen a területen alapvető fontosságú a baranyai származású magyar színész, Balog István drámája Cserni Györgyről, melynek színrevitele a magyar–szerb színházi kapcsolatok kezdetét jelenti. A szerző mindenekelőtt azo­kat a körülményeket vizsgálja, melyek a szerb felkelésről szóló dráma létrejöttét magyaráz­zák, majd áttekinti a mű előadásait a magyar és szerb színpadokon. A múlt század közepének drámai terméséből a Brankovics Györggyel foglalkozik, ismerteti keletkezésének körül­ményeit, előadásait és operaváltozatát is. E tanulmány harmadik része a szerbesítéseket tár­gyalja, azaz a szerb átdolgozásban igen nép­szerű népszínműveket a szerb színpadokon. A kötet második részében Juhász Géza a ju­goszláviai magyar színjátszás és drámairodalom történetének fontos fejezetéről értekezik. Áttekintését a humanizmus és reneszánsz korabeli drámai szövegekkel kezdi, majd a múlt század végének szerzői­vel folytatja, hogy aztán részletesen foglalkozzon a két háború közötti időszakkal. Az előtörténet ismertetése után a színházak nélküli színmüvek két háború közti szakaszát tárgyalja, ezen belül pedig ama szerzők felé fordul figyelme, akik a drámaírásban a folytonosságot képviselik (Borsodi Lajos, Radó Imre, Farkas Geiza, Vidor Imre, Szántó Róbert), továbbá Sinkó Ervin A m áglya tövében c. verses drámáját, amely az író messianisztikus alkotói korszakába illeszkedik, akárcsak korabeli lírája. Foglalkozik a két háború közti jugoszláviai magyar irodalom szervezőjének, Szenteleky Kornélnak a drámai kísérleteivel, német nyelvű színművével, Debreczeni József egyfelvonásosairól szólva pedig összekap­csolja ezt a korszakot a második világháború utáni periódussal; Somogyi Pál és Csató Ká­roly (Cseh Károly) műveit ismertetve fel­mutatja az ún. szociális tematika vonulatát, amely a polgárinak nevezett témákkal együtt teljessé teszi a két háború közötti évtizedek drámairodalmának történetét.

A Párhuzamok és kapcsolatok fontos adalék a 19. századi színház- és drámairodalom tör­ténetéhez, a két háború közötti írók életmű­vének kiteljesedéséhez. A tanulmányok jel­lege egyszerre irodalom-, színház- és művelő­déstörténeti, s ennek megfelelően tudományos jelentősége is háromszoros, azaz többrétű.

                                                                                                                                                                                                                                           GEROLD László