A regény öntudata
ELŐSZÓ
Az újkori regény, amely születésének pillanatától kezdve műfajparódiaként jelenik meg, eredendő tartozékaként hordja magával a (görbe) tükröt. Ennek az önszemlélésnek nem mindig grimasz a végeredménye. A mítoszi beszédmód hihetőségi biztosítékainak elvesztése után a történetmondásnak a narrátor személyében kell megalkotnia azt az érvrendszert, amely az elbeszélést a befogadó számára fontossá és meggyőzővé teszi.
Akár akrobatikusan tolakodó, akár még nyomaiban is eltüntetett a narrátor jelenléte és tevékenysége, mindenféleképp számolni kell vele. A válságba jutott prózaszöveg ilyenféle kiszolgáltatottsága a művi megformáltságra való rászorultság tünete. A megszólalásnak igazolnia kell önmagát, a választott formai kódokat, amelyek a kibontakozó világ fiktív természetét is meghatározzák. A megkérdőjelezettség állapotában csak azok a diszkurzusok válnak autentikussá, amelyek visszajeleznek erre az állapotra, s ezáltal máris egyféle válasszal rendelkeznek. Az elbeszélői öntudat, az önmagát tematizáló regény, tehát az „eljárás lemeztelenítése” (Sklovszkij) a Don Quijotéban az újkori regény létfeltételeit a metanarrációhoz köti. Ily módon az önreflexió, a metatextualitás, a metanarráció, a metafikció a műfaj újkori történetével való foglalkozás megkerülhetetlen kérdésgócát képezi.
A narratológia legújabb eredményei fel is tárják a regényfejlődés kezdetektől felismerhető kétágúságát: a valóságillúziót keltő, valóságszimuláló, referenciális fővonulat mellett kitapintható az önreferenciális szemléletű, nem történetelvű, nem valóságanalóg mellékvonulat. Ennek az utóbbi, búvópatakszerű regényhagyománynak a rekonstruálását kísérli meg Viktor Žmegač a világirodalom viszonylataiban, nélkülözhetetlen alapozást nyújtva az egyes irodalomtörténetek újraértelmezéséhez.
Az önnön eszköztárára rákérdező és rámutató irodalom problematikájának elméleti megvilágítása csupán a metatextualitás történeti poétikai kutatásával karöltve, egymást feltételezve lehetséges.
Az ábrázolt világ megalkotottságának explicit és implicit megnyilvánulási lehetőségei vannak. Külön tárgykört képez az önreflexiós eljárásokat minősítő játékosság, humor, paródia, irónia, groteszk és paradoxon.
A konkrét műelemzések során a vizsgálat az implicit és explicit módon létrejövő „poetológiai parabázis” (V. Žmegač) megragadására irányul. Ugyanakkor az önreflexiós eljárások lényegi, funkcionális szerepének hangsúlyeltolódásaival is számolni kell az irodalomtörténeti horizontok függvényeként. „Az életről szóló elbeszélés” és „az elbeszélésről szóló elbeszélés” kapcsolódási arányai, mennyiségi mutatói még nem teszik egyértelművé a metanarráció értelmezhetőségét.
A magyar és szerb metapróza feltárási kísérletei tipológiai összefüggések és általánosabb érvényű poétikai jellegzetességek körvonalazásának előfeltételei.
A legitimitását csupán az önmagáról való tudás tematizálásával elnyerő újkori regény a posztmodernhez érkezve a metanarráció révén új fikciós térségeket nyit meg – újfajta irodalmi értékké minősülve át.
Csányi Erzsébet A regény öntudata című kötetében egy jelentős és kellőképpen fel nem tárt műfajelméleti problémakör feldolgozására vállalkozik. Munkája során több irodalomtudományi diszciplína szempontjait érvényesíti.
Az irodalomelmélet vonatkozásában ezazoknak a műfajpoétikai kérdéseknek a vizsgálatát jelenti, melyek a század regényirodalmának önreflexiós (a szerző szóhasználatában: metanarratív) vonulatát meghatározzák. Minthogy a regény öntudatáról, intellektualizálódásáról és önmagát az értelmezés tárgyává tevő eljárásairól nem egyetlen nemzeti irodalom keretében értekezik, e kutatások a komparatisztika elhanyagolt területét – a formatörténetet és az összehasonlító poétikát is gazdagítják. A regény öntudata jelentős jelenkori életművekkel foglalkozik, interpretációi Hamvas Béla, Esterházy Péter, Ivo Andrić, Miloš Crnjanski, Danilo Kiš művének sajátos komparatív olvasatát kínálják föl.
Az értekezés öt egymástól merőben eltérő regénymodellt állít egymás mellé, így az elemzéseket szükségképpen keretezi a teoretikus reflexió: a tézisek felállítása és a tipológiai következtetések vázolása. A kutatási koncepció az alábbi lényeges, ám a magyar irodalomtudományban mindmáigcsak korlátozott mértékben elterjedt fölismeréseken alapul:
1. az irodalomtörténet formatörténetként közelíthető meg a leghitelesebben;
2. a poétikai kérdéskör nélkülözhetetlen kerete a történeti poétikai összefüggés;
3. a jelenkorra orientált vizsgálat nem szakítható ki a műfajtörténeti folyamatból;
4. komparatív szempont nélkül a nemzeti irodalmi karakterjegyek sem azonosíthatók.
E kutatások jelentőségét a történeti regénypoétikai szempont mellett a komparatív közelítés nyomatékosítja. A szerző jól tudja, hogy az interkulturális összefüggések feltárása a nagyobb irodalmak esetében sem nélkülözhető. A magyar vagy a szerb irodalom térségi helyzete, tehát a balkáni, illetve a közép-európai régióhoz való tartozás hangsúlyossá teszi a nemzeti kultúrák fölötti és közötti viszonyok jelentőségét. Az összehasonlító irodalomtörténet, a kapcsolattörténet és a regionális összefüggések helyett mindinkább a műfajelméleti problémák egybevető kutatása jelzi a termékeny vizsgálódás terepét.
A kijelölt kérdésvonulatot bejárva Csányi Erzsébet kötete nem az egybeesések, párhuzamosságok, hanem éppen a formatörténeti specifikumok értelmezése révén jut el a regény kiismerhetetlen formai rendszerének egy lehetséges víziójáig.
THOMKA Beáta
***
A szerző korábbi tanulmánykötete:
Szövegvilágok: a fikció fölénye
(A Magyar Nyelv, Irodalomés Hungarológiai Kutatások Intézete,Újvidék, 1992)
