UTÓSZÓ

BECSVÁGY ÉS FÖLDHÖZRAGADTSÁG

Először Csáth Géza egy jegyzetében találkoztam A repülő Vucsidollal. Sokáig kételkedtem, hogy ilyen című írása van, mert ku­tatásaim során sehol sem bukkant föl e közlést megerősítő adat. Egyszer azonban – a Csáth-bibliográfia munkálatai során – mégis olyan dokumentum került elő, amely ismét fölkeltette a kíváncsi­ságomat. Szaulich Antal nekrológjáról van szó, melyet 1919. szep­tember 14-én közölt a szabadkai Magyar Újság (Bácskai Hírlap). Ebben a szemtanú hitelességével mondja el, hogy: „Bennünket, a régi Bácskai Hírlapot annál súlyosabban érintett Csáth Géza szókratészi elmúlása, mert a mi körünkben kezdte irodalmi pályafutá­sát s a Bácskai Hírlap rozoga asztalaitól érkeztek be finoman sti­lizált, cirádás írásai a pesti lapok tárcarovataiba. Legelső irodalmi kísérletezése egy lokális vonatkozású, érdekes, színes meseszövésű szatirikus regény volt: A repülő Vucsidol, amely a Bácskai Hírlap tárcarovatában jelent meg folytatásokban és minden folytatást a szerkesztőség más tagja írt: Csáth Géza, Havas Emil és Munk Artúr. A rajzokat a könyvhöz Oláh Sándor festőművész készítette. A regénynek nagy sikere volt, s ez buzdította Csáthot a további írásra. Egymás után jelentek meg egzotikus témájú novellái a Bács­kai Hírlapban, majd felkerült Budapestre, s ott bekerült az irodal­mi központba és egy csapásra meghódította a kritikusokat és a közönséget.” A Bácskai Hírlap Szabadkán található vasárnapi mellékleteit végignéztem, de a rejtélyes művet nem találtam. A munkát azon­ban már nem lehetett föladni, mert Csáth Géza egyik rokonának, Decsy Jenő gyógyszerésznek az iratai közül előkerült a regény egy részlete, a VII. és VIII. fejezet egy része, azaz a nyolcadik foly­tatás, rajta a Halasi úti gyógyszertár pecsétje, azon pedig egy dá­tum: 1906. szept. 3. E támpont révén ismét kutatni kezdtem. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtár teljesebb anyagának átné­zése azonban ugyancsak fiaskóval járt. Így már csak a szegedi So­mogyi Könyvtár maradt, ahol a Bácskai Hírlap még nem látott példányaira számíthattam. S valóban, ott – Péter László segítségével – rá is találtam – kettő kivételével – a regény elkészült szövegé­nek egészére. (Ezek a lap július 15-i, 22-i, 29-i, augusztus 5-i, 12-i, 19-i, szeptember 8-i, 16-i, 23-i, 30-i, október 14-i és 21-i számaiban jelentek meg.) A hiányzók egyike azonban ugyanaz volt, amelyet a Decsy-hagyatékból már ismertem, s amelyet az újság szeptember 2-án kö­zölt. Ezután a másik, az augusztus 26-i melléklet is előkerült Bori Imre jóvoltából, aki a Munk-hagyatékban bukkant rá, s rendelke­zésemre bocsátotta. Ez a szöveg tehát három kutató figyelme révén állt össze, amiért Péter Lászlónak és Bori Imrének itt is köszö­netét mondok. A Munk Artúr hagyatékában fönnmaradt részleteken Munk javításai is láthatók (ezeket ebben a kiadásban figyelembe is vettük), e fejezeteket tehát valószínűleg ő írta. Ez azonban gyönge fo­gódzó ahhoz, hogy a kollektív munkát szétfejtve megállapítsuk, me­lyik résznek ki a szerzője. Van ugyan a regénynek néhány unalma­sabb, laposabb részlete, némelyikben a zenében való jártasság, más­hol bizonyos műszaki ismeretek szembeötlőek, de sem az egyik, sem a másik nem mutat olyan sajátságokat, hogy határozottan Csáthra vagy Havas Emilre utalnának. S jóllehet hármuk közül később az utóbbi bizonyult a leggyöngébb írónak, ez nem elég ok arra, hogy a szürkébb részleteket azonnal az ő nyakába varrjuk. Annál kevésbé, mert 1906-ban készült ez a regény, s akkor még egyik szerző stílusa sem volt olyan érett, hogy erejével vagy sajá­tos jegyeivel e regényt most össze lehetne vetni. Ez a fogódzóhiány, a három szerző elkülönítésének lehetetlen­sége csak a filológia szempontjából veszteség, a regény egysége szempontjából érdem. Ha nem töprengtünk volna azon, melyik részt ki írhatta, talán észre sem vesszük, mennyire egységes ez a három szerző által írt munka. Szemléletében és az előadásban egyaránt. Hogy ez miként sikerülhetett, arról érdemes gondolkod­tunk, de lássuk előbb magát a művet! A történet főhőse, Francziskovics Sztipán, afféle parasztfölta­láló. Szabadka perifériáján, a Vucsidolban lakik. Innen a ma már egzotikusnak tetsző címben a Vucsidol. A kormányozható repülő­gépet találja föl. Modelljét bemutatja a polgármesternek, s kéri a várost, hogy terve megvalósításához 50 000 korona támogatást sza­vazzon meg. A polgármesternek tetszik a találmány, megsejti an­nak kivételes jelentőségét Szabadka világhíre szempontjából, de a pénzt sokallja. Az ügyben összehívott tanács bizottságot küld ki, egy szűkebb küldöttséget pedig a föltalálóhoz meneszt, hogy a mo­dell képességeiről meggyőződjenek. Ez a küldöttség addig késle­kedik, míg megelőzi egy angol cég, amelynek képviselője a hírre villámgyorsan Szabadkára érkezik. Ez a fejlemény a küldöttség főszereplőjét, a főkapitányt is cselekvésre készteti. Utasítja egyik alárendeltjét, hogy a gépet el kell lopni. Ez meg is történik, ami­ből újabb baj származik: háború az angolok és Szabadka között. A döntő csata a Palicsi-tavon zajlik le, de a háború a városháza körül dől el, pontosabban szólva: a város egy angol származású hivatalnoka révén egyezség jön létre. Eszerint a találmány és vele a dicsőség legyen csak Szabadkáé, ha a föltalálónak minden segít­séget megadnak, de ha nem, akkor az angolok ismét kezükbe ve­szik az ügyet. Ezzel elkezdődik a repülőgép újjátervezésének és építésének munkája. Világhírű angol tudósok érkeznek Szabadkára, s dolgoz­nak Sztipán bácsival. A készülődésre a világsajtó is fölfigyel, a vá­rosban időnként kialszik az érdeklődés, végül azonban annyira föl­fokozódik, s olyan széles körben, hogy a tűzoltóktól a főispánig, a muzsikus cigányoktól a prépostig mindenki érdekelt lesz. A cigá­nyok nagyon is okszerű kapcsolódás révén. Sztipán bácsi leánya és az egyik angol mérnök között szerelem szövődik, ez mulatság­gal, éjjelizenével jár, s végül még leányszöktetésre is sor kerül. Sztipán bácsi azonban a már elkészült repülőjén utoléri a fiatalo­kát Topolyán, mégpedig abban a pillanatban, mikor a mérnök szo­bát akar rendelni a szállodában. A föltaláló ekkorára már eltanulja az angol flegmát, nem csinál botrányt, hanem hozzájárul a frigy­hez, de előbb a nyilvános fölszállásnak kell lezajlania. Ennek mű­sorát ki is dolgozzák, s a nagy esemény előestéjén az eljegyzés is megtörténik. A regény ezen a ponton ér véget. Befejezetlenül. Va­lószínűleg azért, mert a két egyetemi hallgató: Csáth és Munk, tanulmányait folytatandó Budapestre ment. Emellett szól az is, hogy a Bácskai Hírlap október 7-én „elháríthatatlan akadályok”-kal magyarázza a 13. folytatás elmaradását. Ezután még két részlet kö­vetkezett. Talán ennyire telt Havas erejéből, s aztán abba kellett hagyni a regény közlését. És ezt őszinte sajnálattal közöljük, mert a figyelmünket igen­csak fölszította. Mindenekelőtt azzal, hogy az egykori, illetve egy­korú Szabadka valóban létező alakjai jelennek meg lapjain, még­hozzá olyan fordulatos események figuráiként, olyan mulatságos beállításban, szerepben, hogy egy mai filmrendező sem álmodhatna történelmi komédiához izgalmasabb forgatókönyvet. Előbb a cse­lekményt is azért ismertettem tartózkodó objektivitással és rész­letesen, hogy most majd kitessék a humoros-szatirikus célzat sok nyeresége. Nem kétséges ugyanis, hogy a történet legelhatározóbb indí­téka a mulattatás szándéka volt. A szerkesztőség ezt őszintén be is vallotta, amikor megkezdte közlését: „Kiadást, fáradságot nem kímélve, művészi illusztrációkkal indítjuk mai számunkban útnak A repülő Vucsidol című regényünket. Olvasóinknak akarunk vele derűs órákat szerezni. Ez az egyedüli cél, ami vezérel; eszközeink az avatottság, a humor és mindenekfelett az ízlés. Ez utóbbit soha­sem fogjuk szem elől téveszteni. Így bár regényünk helyi vonatko­zásaival és élő szereplő személyeivel a legnagyobb érdeklődésre tart­hat számot, óvakodni fogunk, hogy a köteles ízlést és finomságot betartva bárkit is megbántsunk. Szórakoztató irodalmi munkát aka­runk közönségünknek adni, nem durva, ízléstelenül bántó ponyva­iratot. Azt hisszük, célunkat el fogjuk érni.” Van, amikor szatiri­kus élt kap a humor, de ez a tendencia nem következetes. Szembe­ötlő például, hogy a főhős valóban hős, egyszerű, tehetséges és okos bunyevác ember, alakja inkább humoros, mint nevetséges, de a történet összefüggéseiben minden mulatságossá válik körülötte. Bizonyos, hogy „a nép egyszerű fiává” is ezért kellett lennie. Itt kell rámutatnunk arra az átváltozásra, különbségre, mely a főhős és a modelljének tekinthető szabadkai repülő, Szárits János alakja között az ábrázolás során létrejött. Bizonyosra vehető ugyan­is, hogy Csáthék regénye és Szárits kísérletei, illetve azok öblös visszhangja között szoros az összefüggés. Nemrég, a 7 Nap 1976. június 25-i számában megemlékeztünk „a diadalmas ember” 1910- ben lezajlott fölszállásáról. Ott részletesen elmondtuk, hogy szen­vedélyes versenyző volt, a századforduló éveiben több mint félszáz magyarországi, ausztriai versenyen vett részt. Előbb kerékpáron, aztán motorkerékpáron versenyzett, végül a repüléssel is megpró­bálkozott. Idéztük a helyi lapokat, melyek a repülőgéphez szüksé­ges motor megvásárlása végett a gazdag város lelkiismeretére apel­láltak. Mivelhogy Száríts is szegény volt, mint a regény hőse. De nem paraszt, hanem adóhivatalnok. A 7 Nap említett cikkében kö­zöltük a fényképét is. Viselete, külseje az egykori hivatalnokoké, csak vonásaiban észlelhető valami rögeszmés megszállottság. A re­gény is közli Sztipán bácsi képét, erről egy bőgatyás, bő ingujjas, mellényes, hosszú hajú és nagy bajuszú öreg paraszt néz ránk. Katona József Tiborca jelenik így meg a színpadon. S itt már tapinható is a stilizálás iránya. A regény hőse nem­csak paraszt, de igazi föltaláló, aki a kész repülővel állít be a pol­gármesterhez. Hogy hol és miként jutott el ehhez a géphez, a szerzők nem magyarázzák meg, s ezzel a mű mesei jellege, furcsa­sága sokkal fölfokozottabb, mint az eredeti történeté. Jelentősebb, a cselekmény egészére kiható követelmények adódnak abból is, hogy Sztipán bácsi paraszt. A világeseménynek számító föltalálás a parasztközegben az egymástól idegen életszférák bizarr elegyítésé­nek igen mulatságos helyzeteit hozza létre. Különösen a vucsidoli közeg találkozása termi bőven az ilyen szituációkat, kapcsolatokat. Ennek a hol élces, hol szatirikus elegyülésnek könnyen fölis­merhető célja a szabadkai becsvágy és földhözragadtság leleplezése. Mintha csak a Száritsról születésének századik évfordulója alkalmá­ból írt cikkemben idézett ismerősöm ironikus szavait hallanók: No igen, Száritsnak a viharos szél miatt nem sikerült igazán az első fölszállás, a pesti versenyről meg lemaradt. Lemaradtatok, mint a má­sodik Ady-könyvről. „De azért föl a fejjel, a harmadikat vagy a tizenharmadikat – ami egyremegy – ti írtátok. Hiador révén Petőfi­hez is volt közötök, s ha Száríts szóba se jöhet Blériot mellett, hi­szen még a lexikon sem említi, a Balkánon ő volt az első, s ha ott sem, hát Csantavéren föltétlenül. Nos Csáthék regénye amolyan csantavéri hűhónak ábrázolja a szenzációt, mely Sztipán bácsi találmánya körül történik. Ennek során az idegen világok összehozásából eredető ártatlan humor fullánkos élt kap, mikor a város ismerős vezetőire kerül a sor. Különösen a főkapitány, az országgyűlési képviselő, az úri műkedve­lők és a rivális helyi lapok kapják meg a magukét. Valamennyien név szerint jelennek meg a történetben, s megjelenik a polgármester, a főispán, a gimnázium igazgatója, Kosztolányi Árpád, olyan ismert tanárok, mint Irányi István, Toncs Gusztáv és még sokan mások. Igaz, az utóbbiakkal, a polgármesterrel és a főispánnal is elég kíméletesen bánik a regény, de a közügyek intézését kicsúfoló in­ger és a regény egészét uraló szatirikus beállítás így is elég kelle­metlen lehetett minden szereplő számára. A bizottságosdi, a peri­fériák mucsai állapota, a Palicsi-tó elhínárosodása, a tósztozás szen­vedélye, a nagy evések és nagy ivások gyakorisága Kosztolányi Pa­csirtája felé mutató szemléletre vall, s megkockáztató, hogy az Arany-sárkány szerzőjében is ekkor: a korszerű műveltség és az egykori Szabadka szembesülése során alakult ki a boros, toros, fejletlen Sárszeg képe. Csáthék regényének egységét ugyanez a fiatalos modernség ad­ja, illetve határozza meg. Ez találja kedvét a közügyek és a közállapotok epés rajzában, fölényt éreztető kinevetésében. Repülőgépével a polgármesterhez igyekvő Sztipán bácsit a főkapitány azért tar­tóztatja le, mert azt hiszi, hogy szocialista, szerkezete pedig bom­ba. Emberei – hatástalanítás céljából – rögtön vízbe is teszik. Dembitz Lajos főügyész a repülőért hozandó áldozat kockázatát latolgatva így töprengett a tanácsülésen: „Ha nem sül el, uraim, akkor ez a tanácsülés a többi tanácsüléstől semmit se különbözik, hogy ne mondjam, abszolút érdektelensége által tűnik ki.” A Palicson lezajló tengeri háborúban „A városi flották vezére Pertich József volt, a palicsi tónagy. Az angol flották élén pedig Láng Simon ellentónagy állott”. Akik bizonyára egymás ellenfelei lehettek Szabadka közéletében. S ha meggondoljuk, hogy valósá­gos és élő hatalmasságokat – rendőrfőkapitányt, polgármestert, prépostot, kereskedőket, tanárokat stb. – léptet föl ez a regény ilyen mulatságos szerepben, akkor elképzelhetjük, milyen kaján és izgalmas játék lehetett a három ifjú szerző számára a fölcsigázott közérdeklődést új és új közleményekkel kielégíteni. Nem éppen ve­szélytelen játék, mert a VII. fejezet közlése után a tiltakozás már vádként is formát öltött, ugyannyira, hogy a Bácskai Hírlapnak szeptember 2-i számában magyarázkodnia kellett: „Regényünk meg­kezdésekor kifejezetten kezeskedtünk érte, hogy az ízlést tökéletesen szem előtt tartva, bár szarkasztikusak, célzásaink senkit bántani nem fognak. A legutolsó közleményünkben egy helybeli úriembert – a fenti elv mellett, tehát minden rossz szándék nélkül – perszifláltunk, ami az illetőnek egyéni okokból kellemetlenséget okozott. Ismételten kijelentjük, hogy ilyesmi nem volt szándékunkban sen­kivel, tehát az illető úriemberrel szemben sem. Helyi vonatkozású regényünkben egyébként a teljes jóindulat mellett ezután is helyet foglal a gúny, amely egy ilyen természetű humoros regénynek nél­külözhetetlen kelléke. Kellemetlenséget okozni azonban eddig sem akartunk, ezután sem fogunk. Ha mégis megtörtént, akaratunkon kívül esett.” Nem tudható, mennyiben feszélyezte ez az intermezzo és a közeg érzékenysége az ifjú szerzőket, tény, hogy csúfolódó kedvük kifogyhatatlan, mert a térdig érő Palicsi-tóra transzponált tengeri háború és a Szabadkára transzponált fölfedezés a társadalom min­den szférájában talál karikírozható anyagot. Csáthék nem tisztelik a határokat. Mikor a repülő fölszentelése kerül napirendre, Sza­badka urai méltatlannak vélik a vízzel való szentelést, s valamilyen szesztartalmú folyadékhoz ragaszkodnak. Mamuzsich Félix prépost erről hallani sem akar. Végül mégis enged, s megegyeznek, hogy szenteltborral megy végbe az aktus. Mikor Sztipán bácsi már kö­zel van a dicsőséghez, a családja ábrándozhat, mit vásárolnak a sok pénzből, hitvese, Mándó néni ilyen kívánsággal borul a nyakába: „Ugye, Sztipán, most már veszel nekem tíz kapa szőlőt...” S ahogy a városszéli bunyevác család a maga sokszoknyás, pirosítós visele­téből kivetkőzik, s rátér az angol divatra, abban jól érzékelhető az igazi intelligenciának újgazdagokat lenéző csúfondáros fölénye. Félrevezetnénk az olvasót, ha azt a benyomást keltenénk, hogy ez a csúfolódás minden ízében politikailag motivált leleplezés. A regény mulatságos voltát éppen azért hangsúlyoztuk, hogy jelezzük, nem a leleplezés itt az elsőrendű cél, hanem a játék. A fullánkos részletek szépen elvegyülnek, belesimulnak a mindenen átcsapó komédiázás kedvtelésébe. Megjelennek nevezetes alakok, például – mint már említettük – Kosztolányi Árpád, Iványi István, Toncs Gusz­táv –, csak azért, hogy ők is növeljék az érdekeltek körét. Szere­pelnek a kereskedők, akikről jegyzetben közlik a szerzők, hogy azért szerepelnek, mert nemes célra ennyit meg ennyit adományoztak. A regény egyik célpontja az urambátyámos, dáridózós patriarchalizmus, de közege és hatásformája is ez: olyanokról és olyanoknak szól, akik ismerik egymást, s ki-ki elviselheti az őt ért fricskát azért, mert a másik lapon már a szomszédján nevethet. Egy belterjes és joviális közegre számít ez a mű, csúfolódik fölötte, de otthonos is benne. Annak a pillanatnak a termése, mikor a Szabadka színpadán is megjelenő militáns modernség már érzi a maga külön törvényeinek a fölényét, de szárnyát még most próbálgatja, vérre még nem megy, amit csinál. Nem ingerült, kedve telik abban, hogy ami körülötte van, már szatíratéma, anyag, amellyel játszhat, de még ennek a közön­ségnek játszik. Ez a játékos kedv kiütközik a regény cselekmény vezetésében is. Nemcsak a szabadkai viszonyokat, hanem az izgalmasságra tö­rekvő tárcaregényeket is parodizálják. „– 60 sec. Fehér. Sicc. Ju­huhuj” – közli a főkapitány az akcióra kiszemelt kapitánnyal. Mint egy detektívregényben a rejtelmes szövegek. Aztán a szerzők „fölfedik” a mondottak értelmét: „Egy perc múlva a fehér teremben leszek... Négyszemközt fogunk beszélni, ne legyen senki se a kö­zelben.” A „juhuhuj” pedig annyit tesz, mint: „Égetően fontos ügy­ben akarok magával beszélni.” Aztán a palicsi háború, a városháza ostroma, a titkos tárgyalás, a kiegyezés, a szerelem, a lányszöktetés, az üldözés – mind-mind a kor tárcaregényeinek ismerős fordulatai, sőt nemcsak azoknak, hanem általában a romantikus regényeknek is nélkülözhetetlen rekvizitumai. Ez a parodizáló szándék helyenként ilyen direkt módon is megnyilvánul: „A tanácsteremben óriási izgatottsággal tárgyalták az esetet. (Ezzel az »óriási izgatottsággal« olvasóközönségünk érdeklő­dését szándékozunk fölcsigázni.)” Máshol: „Aznap este (és itt elmés fordulattal a befejezés virányos útjára kell lépnünk) az Ádámnál némely vidám asztaltársaság egy becske sört sörözött föl.” Még egy példa: „Regényünk színpadán – mely, büszkén mondhatjuk, mind­eddig világesemények színhelye volt – még nem tűnt föl igénytelen, de bájos alakja.” Ez a viszonyok és a műfaj rovására hancúrozó jókedv több­ször juttatja kitűnő jelenetekhez és elmés találatokhoz a regényt. Sztipán bácsi és a polgármester első találkozása, a modell bemuta­tásának leírása, megjelenítése a maga visszafogott tárgyszerűségé­vel remek expozíció: rejtélyessé teszi a föltalálót, komolyság és komédia lehetőségei felé nyitja ki a történetet. S a főszereplőnek ez a tiszteletre késztető, de rejtelmes minősége végig megmarad. Ko­moly hős, de mégsem hat idegenül ebben a nevetséges közegben. Olyan ravaszul megalkotott egységes figura, mintha egyetlen szerző műve lenne. Nem nevetséges, de van humorérzéke. Egy helyen pél­dául így zsörtölődik: „Én egy szegény föltaláló vagyok, de amennyi mérget nekem ott a városnál föltálaltak, azt mégse lehet kibírni.” Más figurák jellemzésében jóval szűkszavúbbak a szerzők. Lát­hatóan nem is törekedtek tüzetes alakrajzra, a mesével akartak hatni, az idegen rétegek összekeveredésével és azzal, hogy a város nevezetes embereit léptették föl. Néha egy-egy odavetett mondat sejteti, hogy az illetőhöz fűződő helyi legendák szellemes hasznosí­tásával élnek a szerzők. A repülőgép műhelyet építő Fazekas nevű mesterről az egyik angol mérnök már sokat hallott, tudta például róla, hogy „Rómában is járt és a pápával kuglizott”. Az is rendkívül hatásos részlet, amelyben Mukits képviselőt szónokoltatják a szer­zők, vagy ahol az öreg Gálffyt tósztoztatják. Beszédük sajátos modo­rosságát karikírozzák, s számíthattak az avatottak értő kacagására. Ez a belterjesség, a jellemzések vázlatos felszínessége még attól is óv, hogy kulcsregénynek minősítsük A repülő Vucsidolt. Hiányzik belőle a regényszerű alakformálás, a kulcsra nem szorul­nak sem a figurák, sem az események. Mindenki nevén neveztetik. Csak Szárits nem, őt valóban átköltötték a szerzők. Tudákosság nélkül aligha tudnánk tehát ezt a játékos szatírát műfajilag beso­rolni. De ez nem is baj. Jellege így is kitapintható, s funkciója el­képzelhető. Jellegéről előadtuk, amit tudtunk, s ez egyszersmind egységének titkát is megmagyarázza. Modern műveltségük fölényé­nek tudatában, tehetségük még üde bőségében csúfolódik itt sa­ját környezete talmiságaival három ifjú ember. (Csáth ekkor tizen­kilenc, Havas huszonkét, Műnk pedig húszéves.) Élvezik fölényüket, a vállalkozás kollektív jellegét, a bravúrt, hogy lám, ezt is meg tudjuk csinálni, játékból, sebtiben. És élvezik a hatást, melyre tel­jes joggal számíthattak. Rejtély, hogy eddig nem bukkantunk sehol e regényre reflektáló dokumentumokra. A játékos jelleg hangsúlyozásával nem akarjuk elfedni a vállal­kozás merészségét. Akármilyen komédiázás is a regény jellege, epé­sebb részleteinek bíráló éle – mint láttuk – elevenbe vághatott, s a Bácskai Hírlap kockázatot vállalt, mikor ifjú tehetségeinek ilyen kifutási lehetőséget adott. És a részletek belterjes érdekességé­ből végül egy átfogóbb érvényű jelentés is összeáll: ez a város na­gyon rá van már éhezve a világhírre, pontosabban szólva arra, hogy gazdagsága valami magasabb rendű teljesítményben is testet öltsön. A szerzők nemigen hisznek ennek lehetőségében. S hogy a világhírt végül a Haverda Mariska-pör hozza meg, kétségüket fölösen igazolja. De hogy ezt a csúfondáros regényt ők, Szabadka fiai írták meg, ez mégis arról tanúskodik, hogy megvalósulhat a magasabb igény. S A repülő Vucsidol értéke is ebben van: művelődéstörténeti jelen­tőségében. Abban, hogy a holnap Szabadkája nézi benne a tegnap Szabadkáját. Hogy mulatságos is ez a szembesülés, ez ráadás. Rá­adás, mely elég ahhoz, hogy a mai olvasó is érdekesnek találja.

                                                                                                                                                                                                                                                   DÉR Zoltán