Spenót a falon
A bölcsőben még úgy látszott: festő leszek. Mikor lisztes zacskóra vetettem első soraimat, már tudtam: költő és hadvezér.
Kezdő hadvezérként néhány jelentős sikert értem el (Latka Annamária a lábaimnál hevert), de amikor bekerítettem és megsemmisítettem egy kiló kockacukrot, amelyet karácsonyra dugtak el a szekrény tetején, megismerkedhettem a nagy vereség minden keserűségével (mert rájöttek).
Az elemi iskolában elemi erővel tört ki belőlem a poézis. Akkor már nem én voltam a hadvezér, hanem a ló. Tibivel a hátamon nyargaltunk az iskolaudvaron, s csak a szépséges Elisabeth előtt cövekeltünk le olykor, akinek lovagom hevesen udvarolt. Mivel én is szerelmes voltam a tündérpiszeségbe, s mint ló nem tudtam fascinálni, elkeseredésemben levetettem hátamról zsarnokomat, és elrohantam magamba roskadni.
Ekkor születtek halhatatlan soraim, ilyenek hogy: „Hármat tojott a fekete coyotte” meg a: „Szeretem a rubáskádat, mert te magad varrtad”.
Gimnazista koromban már szonettkoszorúban teljesedtem ki (II. Erzsébet). Azóta bezzeg bökversekre telik csak, miszerint: „Bácskai vagyok, rettenthetetlen, konok, iszom, mint a homok!”
És – mert tavaszok, szerelmek elsüvítettek felettem –:
Szemed jégverem. Ég velem!
Végül, hátra-hátrapillantva, mintegy a konklúzió igényével:
Hogy érzem magam mindenen túl, túl? Nyomorultul.
Nos, ez volna az én ars poeticái vallomásom. Afféle: dráma a fülön.
KóPé
(Kopeczky László)
