TÖRTÉNELEM ÉS PEDAGÓGIA

Utószót írni háládatlan dolog. Könnyen abba a hibába eshetünk,hogy saját véleményünket kényszerítjük az olvasóra. Miután valaki befejezte a könyv olvasását, meghatározott véleményt alakít ki ma­gának. Az utószó erre hideg zuhanyként következik. Elismerem, hogy a hideg zuhany néha frissítő, de bizony sokszor inkább fogvacogást okoz. Megtörténhet, hogy új mozzanatokra hívja fel az olvasó figyel­mét, megtörténhet, hogy tanít (mert hát az utószavak nehezen mene­külnek meg a pedagogizálástól), ám ez a tanítás mindig kételyeket ébresztett bennem. Azért ébresztett kételyeket, mert alig-alig kerül­heti el annak veszélyét, hogy valamilyen »felsőbb ítélőbíróvá« ne váljék. Ha megdicséri a mű szerzőjét, ha megdorgálja, ha egyszerűencsak átmagyarázza, ha..., szóval mindig kissé fölényesnek mutatko­zik be. Ez a fölényesség kétirányú: a mű szerzőjét is érinti, de méginkább érinti az olvasót; pedig nem jó, ha az embernek más adja meg a választ a sokszor nem is kért kérdésre: »Hogyan gondolkod­jam, hogyan érezzek itt?«. Aki pedig képtelen arra, hogy magából a munkából önállóan jusson következtetésekre, az vagy tanuló még – s ekkor a tananyagot nem lehet neki pár oldalon elmagyarázni –, vagy pedig felesleges volt olvasnia.

Ezért az utószónak rendszerint csak akkor van értelme, ha vitat­kozó hangvételű. Ha pedig vitatkozó hangvételű, akkor vagy az úgy­nevezett immanens kritika eszközeivel kell elemeznie a bemutatott művet, vagy pedig valamilyen álláspontról kell bírálnia. Az össze­hasonlító elemzés is jó eljárás lehet.

Pálinkás József esetében nem alkalmazhattam egyik eljárást sem. Az immanens kritika azt jelentené, hogy teljességgel elfogadom a szerző alapvető álláspontjait és azon belül mozogva végzek tovább­mutató korrekciókat, dialektikus felülmúlásra törekszem. Ehhez sem időnk, sem szaktudásunk nincs elegendő. Az álláspontról végzett kri­tika megkövetelné, hogy miközben elvetjük a szerző nézeteit, egyszer­smind kialakítjuk a magunk felfogását, melyet szembefordítunk a bí­rált művel. Ha nem így tesszük, úgy kritikánk dogmatikus negáció, vagy szolgai apológia, tömjénezés lesz. Erre pedig komoly szerzőnek és kornoly, igényes olvasónak semmi szüksége sincs, de az utószó írója sem engedheti meg magának, hacsak nem túlságosan is beképzelt.

Az összehasonlító elemzés újabb szakdolgozatot jelentene.

Nos, hát akkor mi marad hátra mégis? Lehet-e akkor olyan utó­szót írni, amely nem a tartalomjegyzék kibővített változata, nem rövid életrajz, nem szóvirágok gyűjteménye, hanem mégis mondani akar valamit; mégis pedagogizálni akar, de nem »felülről«.

Úgy gondoltam, hogy talán mégis megjegyezhetek valamit a munkáról, amelyet – most már elmondhatom – mindannyian olvas­tunk, anélkül, hogy ismételgetnék, ha arról beszélek, amiről a könyv – minden egyes könyv és nem csupán ez az egy – némán beszél, feltéve ha szóra bírják. Ez a mondanivaló a módszer és az eszme, a bemutatás elméleti kiindulópontja érdekes problémájára vonatkozik. Ez a mondanivaló rendszerint azért marad háttérben, mert az olvasó elsődlegesen a közölt tényanyag iránt érdeklődik. Én is így voltam ezzel a könyvvel. Ismeretlen, már elsüllyedt világot tárt elém. Cso­dálkozást és érdeklődést ébresztett bennem. Csak jóval az első olvasásélmény újsága után kérdeztem meg magamtól: »Jó, ez mind nagyon szép, de azért te más szemével láttad a dolgot. Vajon a kutató egyéni véleménye csupán egyéni vélemény-e, avagy tudományosan objektív? Ha az utóbbi, akkor az úgynevezett tudományos objektivitás nem takarja-e a magát pártatlannak való feltüntetés rossz pártosságát? Ha nem, akkor eszmei elkötelezettségű kiindulópontja a haladás, a humánum érdekeit képviseli-e? Egyszóval, vajon ez a könyv tanít-e valamire? Tanít-e múltba néző tekintete meglátni a jelent és felfedni a jövőt? Gyökérkereső munkája hozzásegít-e bennünket ahhoz, hogy okosan irányítsuk jövendő életünket?

Lehet, akad valaki, aki azt mondja, hogy túl nagyok ezek a köve­telmények. Részprobléma, lokális probléma került a szerző tolla alá: egy alföldi város tanítóképzése nem világrengető ügy. Könyvmolyok­nak való, no meg esetleg arra jó, mint a régi holmik közti turkálás; kellemes, kissé fanyar viszolygásokat, apró kaccanásokat, pirinyó só­hajokat vált ki az emberből. A múlt szellője megborzongat bennün­ket és azt súgja: »Múlik az idő!«. Azt mormogja: »Látod, milyen rossz is volt, látod, milyen jó is volt, látod, milyen szamárság is volt stb.« – már aszerint, hogy kinek mi él a lelkében. Ugyanakkor jóleső érzést kelt bennünk: »De jó, hogy mindezt én csak szemlélem!«.

Pedig tévedés mindez. Így van ugyan, de ez csak a látszat, a fel­szín, a külcsín; mögötte hatalmas erők húzódnak meg. A történelmet bolygatónak ezeket az erőket kell megmutatnia. De azt is meg kellmutatnia (meg kell éreztetnie!!!), hogyan használjuk fel ezeket az örök – csupán korukban, terükben, formájukban változó – erőket napjainkban mindannyiunk javára: a jelenért és jövendőért.

(...)

Részlet Dr. Bodrogvári Ferenc utószavából