A magyarok a felvilágosodás korában fedezték fel a szerb (szerbhorvát nyelvű) népköltészetet, de befogadására teljes mértékben csak a romantika idején került sor, s a magyar romantikus irodalomszemlélet kialakulásához nem jelentéktelen segítséggel járult hozzá ez a népköltészet is.

Kölcsey, Toldy, Bajza és Vörösmarty a legnagyobb odaadással és figyelemmel fordult a szerbhorvát népköltészet tanulmányozásához, melynek eredményei az e stílusban született, több ízben is elemzett és értékelt költői remekművek lettek. Nekik, valamint Székács József fordításkötetének köszönhető, hogy a század derekán a tudományos munkákban is általanossá vált a szláv népköltészet iránti érdeklődés. Példaként említsük meg Ipolyi Arnold Magyar Mythológia, Greguss Ágost A Balladáról, Szász Károly A világirodalom nagy eposzai c. munkáját.

A szerb és a horvát nép kultúrájában és irodalmában kezdetben az újat, az eredetit és a tanulságosat képviselő szerbhorvát népköltészet ápolása és művelése a század második felében divattá válik és mindinkább átkerül a másodrendű irodalmi körökbe. A hivatásos költők mind ritkábban foglalkoznak vele, ám annál inkább növekszik a száma az újságírók, útinaplóírók és az igyekvő és „lelkes" dilettánsok soraiban, akik efféle hozzájárulásukkal akarják pótolni a hiányt. A közvéleménynek ugyanis az volt a nézete, hogy a magyarok nem ismerik eléggé a velük egy állami szervezetben élő szomszéd népek szellemi életét, irodalmi törekvéseit és vívmányait.

Az értekezések, cikkek és fordítások java része sikeresnek mondható. Ezek azonban mindinkább a fővárosi időszaki kiadványok oldalaira kerülnek. Kivételt képez a század utolsó évtizedeiben kialakult zombori kör, amely szintén nem annyira a tehetséges, mint inkább a lelkes kultúrközvetítő tanárok és ügyvédek köreiből regrutálódik. Mindazok munkájáról, akik a szerbhorvát népköltészettel foglalkoztak, mégis elismeréssel kell megemlékeznünk, nem szabad lebecsülnünk vagy túl szigorúan bírálnunk őket. Méltányolnunk kell nemes szándékukat, törekvésüket már csak azért is, mert a magyar tudományban a szláv érdeklődést képviselik a szlavisztika elutasító magatartásának korában. Munkáik nem ritkán nagy publicitásra tesznek szert, s a magyar szellemi élet legtekintélyesebb személyei és intézményei dicsérik őket (említsük csak meg a Kisfaludy Társaságot vagy a Szent István Társulatot). Fordításaiknak széles olvasórétege van, s a korabeli folyóiratok, újságok, napilapok a legnagyobb elismeréssel szólnak róluk.

Méltányolva e tényeket, mi is kellő figyelmet szenteltünk törekvéseiknek, annál is inkább, mert fordításaik elemzésével más kutatók nemigen foglalkoztak, leginkább csak általános bírálatot mondtak róluk.

Könyvünkben a szerbhorvát népköltészetről, vagyis a szerb és a horvát nép költészetéről, a szerbhorvát nyelvű folklór irodalomról beszélünk. Nem használjuk a délszláv elnevezést, mivel nem is tárgyaljuk az egész délszláv népköltészet magyar recepcióját: a szerbhorvát népköltészet mellett az ilyen átfogó tárgyalás feltételezné a szlovén, a macedón, a Crna Gora-i és más délszláv népek költészetének ilyen szempontú vizsgálatát is. E délszláv népköltészetek azonban nem is szívódtak fel a magyar irodalomban és közvéleményben, s így nem is válhattak olyan ismertté, mint a szerbhorvát. A könyvünkben nem tárgyalt délszláv népköltészet egy része sokat foglalkozik a magyar királyokkal, hősökkel és azok délszláv vonatkozású családi kapcsolataival (pl. a bugaršticák). Ez azonban külön tanulmány tárgya.

Munkám e téma folyamatos tanulmányozásának az eredménye, első erre vonatkozó írásom A délszláv népköltészet felfedezése a német és a magyar irodalomban (Budapest 1944), ezt követte a Srpskohrvatska narodna poezija u madarskoj književnosti XIX i XX veka (Novi Sad 1968), miközben mind magyar, mind szerbhorvát nyelven megjelentek e témával foglalkozó átfogóbb, vagy kevésbé átfogó írásaim.

Ezúttal is köszönetemet fejezem ki Bosnyák Istvánnak és Fried Istvánnak, akik szíves tanácsokkal járultak hozzá munkám véglegesítéséhez, valamint a Matica srpska Könyvtárának és Kézirattárának s az Országos Széchényi Könyvtárnak, ahol az anyaggyűjtést végeztem.

Újvidék, 1982. szeptemberében

                                                                                                                                                                                                                          Veselinović Šulc Magdolna