ELŐSZÓ

„A színház lelke, lényege a színész”

(Ascher Tamás)

A szabadkai magyar nyelvű hivatásos színjátszás első negyven éve bemutatatásának egy lehetséges változata ez a színháztörténeti könyv, mely a megvalósított színielőadásokat és a színészi játékot elemző korabeli vajdasági magyar színházi kritikák és egyéb vonatkozású írások alapján íródott. Az első negyven év egyik alapvető sajátossága a népszínházi/repetoárszínházi jelleg volt. A színházi előadások okán, ily módon kívánok emléket állítani rendezőknek, díszlet- és jelmeztervezőknek, zenei munkatársaknak, koreográfusoknak, de mindenekelőtt a produkciókat realizáló színészeknek, mert Ascher Tamás neves magyar rendezővel együtt hiszem és vallom, hogy: „a színház lelke és lényege a színész!”.Emléket szeretnék állítani tehát mindazoknak a mára már elfelejtett, illetve az emlékezetben alig megőrzött színházi alkotómunkát felvállaltaknak, akik az első negyven évben életre hívták, életben tartották és megőrizték az 1945-ben megalapított Vajdasági Magyar Népszínházát, majd pedig, 1951-től kezdve, a Népszínház magyar társulatát, hogy egy több mint százötven éves magyar színházi kultúra folytonosságának letéteményeseiként, itt a Vajdaságban, illetve az egykori Jugoszlávia magyar lakta területein, a magyar játékszíni hagyomány hírnevét öregbítsék. A színháztörténet csak annyiban foglalkozik érintőlegesen a politikai, társadalmi és gazdasági élet, valamint színjátszásunk kapcsolatával, amennyiben az nagyon konkrétan meghatározta és befolyásolta a kialakított műsorrendet. Nem elemzi a könyv azoknak a belső ellentéteknek a mibenlétét, melyek pl. a Népszínház magyar és szerbhorvát társulata között alakultak ki, tekintettel a többletmunkát jelentő vidékjárás kérdéskörére, minek megfelelő javadalmazását sohasem oldotta meg elfogadható módon sem a színházi vezetés, sem pedig a pénzforrást biztosító tartományi/városi illetékes adminisztráció. Politikai és társadalmi értelemben véve elmaradt a felgyülemlett problémákkal való szembenézés és a megoldásra való készség. A zavartalan működési körülmények alakulására nagy hatással voltak az elhanyagolt színházi épület generálta gondok, a rendbetételével kapcsolatos tennivalók állandó elodázása, majd pedig Virág Mihály és Pataki László színiakadémiai kinevezése, valamint ifj. Szabó István korai halála, mert az így előállt helyzet jelentős mértékben hátráltatta a színház működését, a nyolcvanas évek elejére pedig az összeomlás veszélyének jeleit produkálta. Az elsődleges forrásanyagot a Szabad Vajdaságban, a Magyar Szóban, a Dolgozókban, a Hét Napban, az Üzenetben és a Hídban megjelent színházi kritikák és egyéb vonatkozású írások jelentik, illetve mindazok az eddig megjelent kiadványok, melyek a Népszínház magyar társulatának tevékenységével foglalkoznak/foglalkoztak. A kötet öt nagy fejezetre tagolódik. Jelesül, önállóan dolgozza fel a Vajdasági Magyar Népszínház (1945–1950) korszakát, majd a szabadkai Népszínház magyar társulatának 1951 és 1985 közötti műsorrendjével foglalkozik a vajdasági magyar drámaírásnak, az egyetemes magyar és a világirodalom klasszikus és kortárs drámairodalmának, valamint a közönségsikernek a kontextusában. A monográfia nem foglalkozik a magyar társulat repertoárján szereplő délszláv drámairodalmi művekkel, mert azok feldolgozását A kölcsönösség színpadtere című, 2014-ben megjelent kötet tartalmazza. Ez alkalommal szeretnék köszönetét mondani Kovács Frigyesnek, aki rendelkezésemre bocsátotta a Szabad Vajdaságban és a Magyar Szó bán 1945 és 1954 között közzétett, vonatkozó anyag fénymásolatát, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, mely a Dolgozókban közzétett színházi kritikák fénymásolatait jutatta el hozzám. Köszönettel tartozunk a szabadkai Népszínház igazgatónőjének Ljubica Ristovskinak, valamint Magyar Társulat művészeti vezetőjének Gyarmati Katának, hogy a kötet fotóit a Népszínház archívumából rendelkezésünkre bocsátotta. Kutatásaimat szerény anyagi támogatásban részesítette a Magyarságkutató Tudományos Társaság meg a Vajdasági Színházmúzeum, s ezt szintén szeretném megköszönni. Ez utóbbi a szöveg lektorálásának kiadását is fedezte. Köszönet illeti Szabadka város önkormányzatát, melynek anyagi támogatása lehetővé teszi e színháztörténeti monográfia megjelenését, tekintve, hogy 2015- ben nem kapott tartományi támogatást e jubileumi kiadvány, holott a szabadkai Népszínház magyar társulata ekkor ünnepelte fennállásának hetvenedik évfordulóját. Végezetül mérhetetlen köszönet jár mindazoknak a magyar színházcsinálóknak, akik a szabadkai Népszínház első negyven évében, a gyakran minősíthetetlen körülmények ellenére is, felelősségteljesen, igaz hitben fogant szenvedélyes buzga­lommal és odaadással fáradoztak a léleknemesítő színházi varázslat megteremté­sén a realizált színházi előadások révén.

Szabadka, 2015 őszén

                                                                                                                                                                                                                                                 Káich Katalin