A ​Szórványban című könyv, melynek szerzői: Burány Nándor, Dudás Károly, Németh István és Tari István, műfaji meghatározás szerint riportkötet, de voltaképpen ennél sokkal, de sokkal több: így egybegyűjtve a szórványban élő vajdasági magyarság szociográfiai vizsgálata, egyfajta helyzetfelmérés, helyzetkép is – attól függetlenül, hogy 10, 15 vagy 20 évvel ezelőtt íródott –, amely rámutat a szórványban élők sajátos gondjaira, megnevezi a problémákat, és utal az esetleges megoldásokra is, ugyanakkor azonban be is mutatja a vajdasági magyar szórványközösségeket (ha szabad így fogalmaznom). Az említett négy szerző a helyszínen tapasztaltakból és az ott látottak és hallottak alapján rajzolja meg egy-egy mikroközösség életvitelét, gondjait-bajait. Miközben ezeket az írásokat olvassuk, sokszor elszorul a szívünk, mert szociográfiai tényanyaguk azt sugallja, hogy itt, közvetlen környezetünkben, egyik-másik kis közösségben honfitársainknak nem adatott meg mindaz, ami nekünk. Hogy néhol létfontosságú a magyar tagozat megnyitása az általános iskolában, hogy nagy gond a falu lakosságának elöregedése, a fiatalok elvándorlása, a gyors ütemű beolvadás, a magyar sajtó és a magyar könyvek hiánya stb.
Ez a kötet valóban tükröt tart társadalmunk elé, és szépítgetés nélkül tárja fel azt a valóságot, amelynek tragikumára sokan csak az olvasása közben döbbennek majd rá. Merthogy eddig is tudtuk, hogy szórványban élni eleve hátrányos: Bánátban is, Bácskában is, Szerémségben is, de e kis közösségek problémáit nem tudatosítottuk a megfelelő módon, nem ösztönzött bennünket cselekvésre. E kötet szerzőinek riportalanyai tudatosan vállalják a szórványhelyzetből adódó előnytelen állapotot, beleszoktak már, belefásultak, megtanultak benne élni. Ugyanakkor korlátozott lehetőségeikhez mérten, leleményességüknek köszönhetően próbálnak tenni valamit helyzetük javítása érdekében, vagy talán helyesebben: helyzetük további romlása ellen.