Skip to main content
Borító/Kép
Dér Zoltán: Szülőföld és költője c. könyvének borítója

Szülőföld és költője

Írások Kosztolányiról
Szerző
Kiadás éve és helye
Felelős kiadó
Sorozat címe
Oldalszám
214 oldal
Előszó/utószó

ELŐSZÓ

Szerencsés pillanatban szerveződhettek kötetté ezek az írások, tanulmányok: Kosztolányi születésének századik év­fordulóján. Olyan helyzetben, amikor ünneplésre és meg­értésre hangolt olvasókra lehet számítani, amikor nem kell a mű védelmezésének kisszerű műveleteivel vesződni. Arra figyelhetünk, ami földerítetlen, amiről úgy hisszük, van mon­danivalónk. Utóéletének ezzel az új periódusával voltakép­pen a róla való gondolkodás szabadságának ideje kezdődik el. S ez azt jelentheti, hogy becsülhető minden értéke, s mérhető bármilyen szigorral minden gyöngesége. Így kívánta ezt maga is, az élet cinkosának vallotta magát, s ehhez szabta mértékét is:

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,

őt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyű

Medúza-valóság kő-iszonyatját,

s szól: „ez van”, „ez nincsen”,

„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,

s végül odadobja férgeknek a testét.

Mintha tudta volna, hogy műve megállhat majd az igazmondás minden szigorával szemben is. Valójában nem ez volt a gondja, csak a hűség önmagához, s ezt a „csak”-ot nem érezhette soha lefokozónak, behatárolónak, mert egyé­niségének lényegéhez tartozott a sokarcúság, a vibráló ele­venség. Ezért kimeríthetelten életműve is, meglepetések for­rása, állandó kihívás és jutalmazó reveláció.

Sajnos sok időnek kellett eltelnie, amíg a körülötte támasztott ködből a maga valós arányaiban és tiszta rej­telmeivel kibontakozhatott. Ezt a kibontakozást szinte egy­magában vitte véghez, mint egy el nem iszaposítható folyó ért ki a kultúra nagy tisztásaira. S most már nézheti benne arcát mindenki, akinek emberi ábrázata van.

A kép nem ötletszerűen merül föl bennünk. Sokasod­nak a mű fölé hajló arcok, sokasodik a szemekben a ráismerés öröme, döbbenete. A történelmi csalódások, megrázkódtatások az emberi nem esendőségeinek kifeslő tünetei, a halállal való találkozások gyakorisága megérlelte bennünk a helyzetünkkel való illúziótlan szembenézés készségét, káprázatai iránt pedig csak sóvárgóbb lett a szomjúságunk.

Fölfedte értelmét Kosztolányi poétikája is: a homo aesteticus érveiben a művészet autonómiájáért küzdő alkotók ismernek saját érdekeikre. Játékosságában a súlyaival mér­kőző szellem csodálhatja a győzelem lehetőségét, ámulásai megszégyenítik a fásulásra hajlót, találékonysága a robot­tól iszonyodónak ad biztatást. Hatása a mai magyar iro­dalmat teljes szélességében és mélységében átjárja: Vas Istvántól Csoóri Sándoron és Brasnyó Istvánon át Ester­házy Péterig.

A rokonság, mely a jugoszláviai magyar irodalmat hozzá fűzi, része ennek a sokágú kapcsolatnak, de egyben-másban szorosabb, bensőségesebb is. Ha valaki szabadkai, s költészetértő emberek között forog, gyakran tapasztalja, hogy a város nevének hallatán fény villan a szemekben, mintha egy régi-régi ismeretség emlékképeit hívná elő a város nevének puszta említése. Aztán kiderül, hogy az is­meretségnek Kosztolányi a forrása. Általa létesült rejtelmes kapcsolat Szabadka és sok-sok ember között, ő a mi nem hivatalos nagykövetünk immár nemcsak a magyar nyelvterületen. Szerencsésebb képviseletet elképzelni is nehéz: romolhatatlan értékké alkotva adta tovább a világnak, amit ettől a várostól kapott. Amit a hirtelen nagyvárossá növő Szabadka századunk legelején magából kiforrhatott, legtel­jesebben a Kosztolányi-mű őrzi. Ő is úgy tudta, s vallotta, hogy élete elhatározó élményeit itt élte meg, Szabadkán, alkotásainak ez az élményréteg a leggazdagabb forrása.

S így tudta ezt a Kosztolányi-irodalom is: a Kosztolányi-jelenség titkát elsősorban Szabadkán kell keresni. Ke­ressük mi is már jó ideje, csöndben, sokáig elszigetelten, s jobbára ismeretlen adatok, művek közlésére szorítkozva. Pedig ez a munka nem folyhat zárt körben, hiszen amit Kosztolányi alkotott, ami vele itt történt, sokakat érdekel. Tapasztaltuk is, hogy ha késéssel is, de a Kosztolányi-iro­dalom észrevette és értékesítette azt, amivel a hézagok ki­töltéséhez mi itt hozzájárulhattunk.

Önelégültek nem lehetünk, de úgy érezzük: eddig is inspirált, emelt bennünket ez a szerep. Egy nagyarányú, gazdag életmű vonatkozásrendszerébe kapcsolt bennünket, önismeretre, mértékre nevelt. Ha ennek során mi is hozzásegíthettünk élet és mű tájainak jobb megismeréséhez, nem érdemiként, munkánk értelmének bizonyságaként sze­retnénk hasznosítani.

E könyv szerzője legmagánosabb buzgólkodása idején is érezte, hogy van értelme ennek a szabadkai munkálko­dásnak. Pedig jó ideig inkább magánszorgalomból tette ezt, hiszen köztudott, hogy a hagyománykutatás nem mindig számított korszerű törekvésnek. Ember és világ teljes érvé­nyű szembesülésében sokan szigetelő közegnek érezték a bennünket övező valóságot, visszahúzó erőnek a szülőföld vonzását. S mert nem tartozom a vakmerő emberek közé, magam is némi szorongással lestem az itthoni táj, az itteni emberek életjeleit, örültem, ha elnézték múltat fürkésző szenvedélyemet, s bírálataimban is csak szelíden, támadó él nélkül mertem számon kérni: ráismerhet-e a műben ön­magára a vajdasági ember? Becsesebb honoráriumot el­képzelni sem tudtam, mint hogy ma már intézményeink sürgetik és támogatják a hagyományőrzés munkáját, s hogy a valóságos emberi gondok, az egyszerű ember által is át­élhető érzések hiteles kifejezése szorongás nélkül avatható esztétikai normává.

Kosztolányi-kutatásaim eredményét előbb, húsz évvel ezelőtt, a Mostoha és egyéb kiadatlan művek című gyűjte­ményben tettem közzé. Ezt követte 1970-ben Az első műhely és a Fecskelány, a Negyvennégy levél (1972) és az Ikercsilla­gok (1980). A Szülőföld és költője azokat az írásaimat, tanul­mányaimat tartalmazza, amelyeket az Ikercsillagok óta ír­tam, vagy előbb, de amelyek jellegük miatt abba nem ke­rültek be. A könyv törzsét ezúttal is a költő és szülővárosa kapcsolatát föltáró munkák alkotják. A többiek a mű utó­életének mai alakulását követik, mérlegelik azzal a céllal, hogy a mű életének tágasabb és szabadkai színterei, ese­ményei között termékeny viszony létesülhessen.

Fülszöveg

Dér Zoltán, ismert hagyománykutatónk, a Kosztolányi-életmű szakavatott ismerője legújabb könyvében, a Szülőföld és költője című, lényegre összpontosító válogatásában – akárcsak előző művében, az öt évvel eze­lőtt megjelent Ikercsillagokban – Szabadka és Kosztolányi Dezső költészetének terméke­nyítő kapcsolatát járja körül. Mégpedig sze­rencsés pillanatban: az író születésének szá­zadik és halálának közelgő ötvenedik évfor­dulója tájékán. Akkor, amikor itthon is, Ma­gyarországon is megélénkült az érdeklődés a szabadkai születésű nagy költő hatalmas élet­műve iránt. „Sajnos sok időnek kellett eltel­nie, amíg a körülötte támasztott ködből a ma­ga valós arányaiban és tiszta rejtelmeivel ki­bontakozhatott” – írja a szerző. Tudjuk jól: Dér Zoltán egész ténykedésével, írásaival és szenvedélyes kutatásaival hathatósan járult hozzá ehhez a kibontakozáshoz. Soha nem feledkezve meg róla, hogy a Kosztolányi-je­lenség titkát – az igazi hőforrásokat – el­sősorban itthon, Szabadkán kell keresnie. Eredményei egyértelműen cáfolni látszanak azoknak a véleményét, akik időszerűtlennek és „művészietlennek” tekintik a hagyomány- és valóságkutatást, visszahúzó koloncnak a szülőföld vonzását.

„Ha valaki szabadkai, s költészetértő emberek között forog – olvashatjuk az elő­szóban –, gyakran tapasztalja, hogy a város nevének hallatán fény villan a szemekben, mintha egy régi-régi ismeretség emlékképeit hívná elő a város nevének puszta említése. Azután kiderül, hogy az ismeretségnek Kosz­tolányi a forrása. Általa létesült rejtelmes kapcsolat Szabadka és sok-sok ember között, ő a mi nem hivatalos nagykövetünk immár nemcsak a magyar nyelvterületen. Szeren­csésebb képviseletet elképzelni is nehéz: romolhatatlan értékké alkotva adta tovább a világnak, amit ettől a várostól kapott.

A most kötetbe gyűjtött tanulmányok, esszék, kritikák, interjúk lapokban és folyóira­tokban jelentek meg eddig, közkinccsé, a Kosztolányi-irodalomban eligazodni kívánó olvasó számára igazán hasznos útmutatóul azonban csak így, egymás mellé sorakoztatva válhatnak.

A kötet felépítésén jól fölismerhető a tu­datos rendszerező elv: Dér Zoltán az első fe­jezetbe az életművel foglalkozó nagy lélegze­tű tanulmányokat sorolta, a másodikba az egyes köteteket boncolgató kisebb esszéket, kritikákat, elemzéseket, a harmadikba a köl­tő utóéletéről szóló írásait, a negyedikbe pe­dig – mintegy lezárásként – a Kosztolányiról valló interjúkat. A négy tömb így szerve­sen egymásba kapcsolódva erőteljesen vil­lantja fel a szabadkai gyermekkor és a be­lőle táplálkozó nagy versek, novellák, regé­nyek mélyebb összefüggéseit, s jelentős mér­tékben gazdagítja eddigi Kosztolányi-képünket.

                                                                                                                                                                                                                                         DUDÁS KÁROLY

Szerzői minősítések
Szerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Recenzens
Dudás Károly fényképe
Recenzens
Borítóterv