Tolnai Ottó regénye a személyesség és öntapasztalás legizgalmasabb mozzanatait aknázza ki. Az életmű jellegzetességeit idézve jeleníti meg a szerző különös vonzódását a tárgyak, a tények és a nevek iránt, s közben felmutatja, hogyan juthatunk el a személyes jelentésektől, a mindennapi banalitásoktól a metaforikus általánosításokig, a szinte már metafizikusnak tekinthető jelentésekig. A történet az alkotás–testiség–művészet jelentéseivel kötődik a Tisza virágzását váró fiatalok mély élményiségéhez. Narratív világszerűsége – középütt egy agyagszobor magával ragadó erotikájával – a „kezdek belejönni a mesébe” lendületével teremtődik meg. Az elbeszélés szellemi hátterében mindvégig ott munkál egy „brutális alakzat”, Cézanne nagy, kárminajkú kagylójának formátlan formája.