Skip to main content
Borító/Kép
Dévavári Zoltán: Tér és idő 1918 után c. könyvének borítója

Tér és idő 1918 után / Prostor i vreme nakon 1918. godine

A kisebbségi politizálás lehetőségei (tanulmányok) / Mogućnosti manjinske politike (studije)
Kiadás éve és helye
Műfaj
Sorozat címe
Oldalszám
272 oldal
ISBN
978-86-88971-05-8
Előszó/utószó

ELŐSZÓ HELYETT

A 2012. február 18-án megtartott konferencia apropója egy kilencven évvel ezelőtti esemény volt: a Magyar Pártnak, illetve a párt szabadkai szervezetének a megalakítása. Úgy döntöttünk, hogy ennek emlékére nemcsak emléktáblát avatunk és díszülést tartunk, hanem konferenciát is szervezünk, melyen az időről fogunk beszélgetni, a történelmi, sorsfordító, individuális és közösségi időről. Ezt a meghívó szövegében is megfogalmaztuk: „A többség és a kisebb­ség történelmi, társadalompolitikai viszonyrendszerének megközelítése, feltá­rása, szakmai-tudományos konferencia révén való körbejárása a megnyugtató és méltó – közös – európai jövő egyik alapfeltétele. Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő tudományos konferencia apropója a kisebbségbe került vajdasági magyarság első pártja megalakulásának 90. évfordulója.”

Nem titkolt szándékunk az volt, hogy egy olyan, évente megtartandó kon­ferenciasorozatot indítsunk útjára, amelynek alapgondolata – meggyőződé­sünk szerint – a legátfogóbban és a legszabadabban, egyszersmind a törté­nelmi és társadalmi viszonyrendszerek figyelembevételével úgy fogalmazható meg, hogy: „tér és idő 1918 után”.

Úgy véljük, hogy a vajdasági magyarok számára, sőt mindenki számára, aki ebben a térségben él, ez a dátum mérföldkőnek számít. Ebben a vonatko­zásban tehát a tér és az idő szubjektiven értendő: a mi terünk és a mi időnk. Miénk, magyaroké – közösségileg és egyénileg –, akárcsak a horvátoké, szerbeké és bunyevácoké – közösségileg és egyénileg –, az őslakosoké és azoké is, akik két-három évtizeddel ezelőtt érkeztek. Mindannyiunké.

A tér és idő szubjektív értelmezésén kívül elkerülhetetlen a tudományos megközelítés, a tényekkel való szembenézés. Hiszen ez nyújthat valós fogó­dzót számunkra, ez alakíthatja megértőbb szemlélődéssé az egyéni olvasatot.

Talán nem mindennapi vállalkozás egy politikai párt részéről, hogy tudo­mányos konferenciasorozatot indít útjára, hogy a holnapról gondolkodva a jelen és a múlt megértésére törekszik, mégpedig egy történészek által segített átfogó szembesülési-megértési folyamat keretében. De nem is az volt a célunk, hogy mindennapi vállalkozásba fogjunk. És ezt most, hogy az első konferencia anyaga könyv formájában megjelenik, hadd erősítsük is meg: szolgálni kíván­juk ezt a folyamatot, mert meggyőződésünk, hogy jó ügyet szolgálunk: arra törekszünk, hogy a körülöttünk levő feszültségek oldódjanak, hogy jobban megértsük egymást, hogy nyitottabbak legyünk egymás iránt, hiszen csak így tudunk megbirkózni az előttünk álló nehézségekkel.

***

UTÓSZÓ

2012. február 18-án abból az alkalomból került megrendezésre a szabadkai Ma­gyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében a Tér és idő 1918 után elnevezésű nemzetközi történészkonferencia, hogy a közönség és a neves tudósok méltó kere­tek között emlékezzenek meg a délvidéki/vajdasági magyarság első kisebbségpoli­tikai szervezetének, a Magyar Pártnak a megalakulására.

A történelemtudomány úgy tartja, hogy a délvidéki magyarság első kisebbség­politikai szervezete, a Magyar Párt 1922. szeptember 17-én alakult meg Zentán. Ez így is van, ha kizárólag az országos testületnek a létrehozásától számítjuk annak múltját. Miként azonban általában lenni szokott, ennek a politikai tömörülésnek is az előzményei előbbre mutatnak: az első kezdeményezések egészen 1921 végéig nyúlnak vissza, amikor a Bácsmegyei Napló szabadkai napilap hasábjain kibonta­kozott Jászi Oszkárnak és Dettre Jánosnak a kisebbségi magyarság akkori jelenéről és jövőképéről folytatott polémiája.

Hogy az itteni magyarság legitim szervezkedése végül az impériumváltás ne­gyedik esztendejében valósulhatott meg, annak külső és belső okai egyaránt voltak. Első helyen mindenképpen az új délszláv állam – az SZHSZ Királyság – állampol­gársági törvényét kell említenünk, mely az ún. optálási jogra hivatkozva egészen 1922. január 26-áig megtiltott mindenféle kisebbségpolitikai szerveződést. Az itt maradt magyarok állampolgárságát ugyanis alapjaiban ez a nemzetközi keret hatá­rozta meg. A délvidéki magyarság csak ekkor, az optálási kérvény átadási határide­jének a lejártakor léphetett az SZHSZ Királyság állampolgárainak a jogkötelékébe, elnyerve ezáltal – elvileg – a politikai jogokat is.

Az első politikai önszerveződés folyamatát megnehezítette az 1918 előtti világ súlyos öröksége: az egykori függetlenségi és munkapárti nekifeszülések és csatá­rozások eleven emléke, valamint az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és az azt követő fehérterror időszakának a közelsége, feldolgozatlansága is. Nagyban megnehezítette a magyarság gondolkodói közötti megbékélést, az áthidalhatatlan­nak tűnő ellentétek feloldását a különböző társadalmi osztályok közötti éles konf­liktusok sokaság, sokszor ellenérdekeltségük is, amelyek az adott időszakban egész Európában hatványozottan nyilvánultak meg.

A legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy a pártkezdeményezés, a pártépí­tés munkájában a végső szót ugyan Budapest mondta ki, a Jugoszláviába szakadt magyarság általános érdekérvényesítésének lehetséges irányvételét, a formálódó Magyar Párt programját és a kisebbségi jogok dogmatikájának a megfogalmazá­sát a bécsi emigrációban élő Jászi Oszkáron kívül az ide – Szabadkára – szakadt októbrista emigráns újságíró, Dettre János és Grábel László pancsovai ügyvéd dolgozták ki. Ebben a munkában játszott kiemelkedő szerepet a Fenyves Ferenc tulajdonában lévő szabadkai napilap, a Bácsmegyei Napló, mely az új állam által generált támadások, a magyar intézményrendszer felülről történő leépítésének és a jogfosztások nehéz időszakában polémiáival nemcsak elméleti téren szembesítette az itteni magyarságot az adott helyzettel és annak tartós következményeivel, ha­nem megpróbálta az új keretek közé történő integrálódás célját az egyetlen járható úton megvalósítani: kézzelfogható programmal, gondolatokkal egy zászló alá hívni a félmilliós magyarság közül mindazokat, akiket társadalmi osztályuk, tagolódásuk vagy éppen személyes ellentéteik leküzdhetetlennek tűnő akadályként választottak egymástól szét.

A Bácsmegyei Napló hasábjain kibontakozó viták és a kulisszák mögött zajló háttéresemények ok-okozati összefüggéseinek eredményeként végül 1922. január 29-én a szabadkai Népkörben kezdődött meg az a szervezkedés, amely a Magyar Párt életre hívását volt hivatott elősegíteni. Az első viták után – a passzivisták és az aktivisták közötti nézeteltérések kulminálódásának időszakában – 1922. febru­ár 12-én az alulról felfelé való szerveződés elve mentén ugyancsak a Népkörben jött létre a Magyar Párt első – szabadkai – szervezete. Ha tehát arra a háládatlan feladatra vállalkozunk, hogy határt húzunk a történelem síkján, akkor a délvidéki magyarság kisebbségpolitikai szervezkedését innét, ettől a dátumtól kell szemlél­nünk.

A Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság néhány évvel ezelőtt azzal a céllal jött létre, hogy a történészek szakértelmével, tudásával, a kutatások során feltárt tényekkel felvértezve a két nép történelmi megbékélését előkészítse, illetve fényt derítsen a magyar–szerb múltat terhelő valamennyi eseményre, amely a második világháborúban, vagyis az 1941–1945 közötti időszakban történt.

E sorok írásakor – 2013 januárjában – minden jel arra utal, hogy a megbéké­lésre nem kell sokáig várni, még az idei év áprilisában sor kerül rá, amikor is a két ország államfője közösen hajt majd fejet előbb az 1944–1945-ös csúrogi magyar, majd az 1942-es szerb áldozatok emléke előtt.

Ahhoz, hogy a közös múltunk teljes legyen, hogy a mindmáig vérző sebek be­gyógyulhassanak, elengedhetetlen a múlt ok-okozati összefüggéseinek a megisme­rése és megértése a széles közvélemény számára is, mert – hadd idézzem March Bloch híres mondatát: – „A történeti adatok, források, szövegek, tények nem maguk­tól értetődőek, nem elég összeilleszteni őket, sokkal inkább elmúlt korok tanúi, akik önmaguktól nem beszélnek, hacsak nem kérdezzük őket”

A kisebbségi kérdés, ebben az esetben a délvidéki magyarság történetének, múltjának a megértése, amely elválaszthatatlanul összefonódik az immáron több­ségivé lett szerbség históriájával, csak akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük azt a tágabb közeget és periódust, amely az adott közösségtől függetlenül változott, viszont annak mindennapi életére, kisebbségmegőrző stratégiáira, céljaira és lehe­tőségeire jelentős, sorsdöntő hatást gyakorolt.

A szabadkai konferencia főképp ezeket a koordinátákat kívánta feltárni a magyarországi és szerbiai, illetve vajdasági magyar történészek segítségével, s tette ezt a Ma­gyar Párt megalakulására való emlékezéssel, hogy általa átláthatóvá, kézzelfoghatóvá és megélhetővé tegye az ok-okozati összefüggéseket, jogi rendszereket, kisebbségvédelmi mechanizmusokat, kül- és belpolitikai megfontolásokat és lehetőségeket, társadalmi, kulturális és vallási kérdéseket, a kisebbségi lét lehetséges alternatíváit és stratégiáit, azok közösségépítő funkcióit behatároló tényezői mentén. Vagyis azt a mozgáspályát és teret, amely alapjaiban meghatározta e közösség két világháború közötti, s tegyük hozzá: mostani sorsát is.

A múlt megértéséhez kíván tehát ez a konferenciakötet hozzájárulni. Az előadá­soknak a szerzők által elküldött szövegét nem az elhangzásuk sorrendjében, hanem tematikájuk szerint csoportosítva adjuk közre magyar és szerb nyelven.

Szerzői minősítések
Szerkesztő
Recenzens
Számítógépes előkészítés
Kanyó Ervin
Borítóterv
Szöveggondozó
Szöveggondozó
Szöveggondozó
Tartalomjegyzék
49