„Az ​önértelmezés meghatározó vonása Tolnai életművének.”

Tolnai Ottót a Vajdaságban ismerte meg Thomka Beáta, ennek tájnak irodalmi tere kötötte őket szövetségbe, s ez ösztönözhette őt arra, hogy Tegnap és Ma sorozatunkban 1994-ben publikálja Tolnai Ottóról készült monográfiáját; szerzőnk 1995-ben Mészöly Miklós munkásságáról publikált monográfiát. Mészöly Miklós Műhelynaplók című kötetét pedig – Nagy Boglárkával karöltve – 2007-ben tette le a magyar irodalomtudomány asztalára.

Tolnai Ottó (1940) életműve a kortárs magyar irodalom, különösen a költészet kimagasló és eredeti értékének számít. Pályájának szinte természetes következménye hogy megannyi rangos elismerés, köztük a Kossuth-díj nellett 2004–ben a Költő disznózsírból című regényéért kiérdemelte a fölöttébb rangos – civil – Magyar Irodalmi Díjat.
Thomka Beáta időrendben figyeli a Tolnai-életmű alakulását, melyet az úgynevezett szabad eszközök keresése határoz meg, ám ez a makacs törekvés korántsem sorolható be egyértelműen az avantgárd vagy a szürrealizmus, esetleg a modern irodalmi iskolájába.
Író? Entellektüel? Szkriptor? – kérdezi a monográfus, Roland Barthes szavait ismételve.
Thomka Beáta az önértelmezést teszi meg a Tolnai-életmű egyik lényegi vonásának. A
vitathatatlanul izgalmas egyéniségű költő, író, műfordító a bolond és költő démoni kettősének ötvözetét adja életművének talán legizgalmasabb karakterében, Wilhelmben, aki Verba falu bolondjaként a groteszk éneklés megteremtője lesz, s a poésie pure és a poésie brute ellentétes intencióit egyesítve szólaltat meg egy sajátos, Tolnai egész költészetére jellemző beszédmódot.