Majoros Sándor prózaírói munkásságában hűségesen követi első kötetének visszhangra váró kísérleti megközelítéseit. A kötet két kisregénye kiválóan illeszkedik ebbe a vonulatba. Az. Életünk tere a mindennapi kapcsolatrendszereink tabudöngetően megdöbbentő revíziója. Meddig mehet el egy anya a gyerekeivel való kapcsolatban? Felelősek vagyunk-e a családi viszonyaink alakításáért? Tudjuk-e értelmezni azokat az élethelyzeteket, amelyekhez csak a magunk optikáján keresztül építjük fel az előfeltevéseinket? A Tranzitszálló névtelen turistájának egy ilyen semmiből jött, rémálomszerű, tökéletes elszigeteltségben kell megtalálnia a kommunikáció és azon keresztül a beilleszkedés lehetőségét. Mihez kezdenénk egy olyan országban, amelyről azt sem tudjuk, mi a neve, és hogy az ott lakók milyen nyelvet beszélnek? Az igazán izgalmas kérdés mindkét kisregényben az, hogy az ember a túlélés érdekében meddig hajlandó elmenni, és mit vállal fel az idegen világból vagy az eddig eltitkolt önmagából. Az írói szándék szerint a Tranzitszálló akár a globalizáció paródiája lehetne, mert a főhőst körülvevő idegen környezetben megvan minden, ami a világon bárhol, mégsem működik semmi, mert elszakadtak körülöttük azok a szálak, amelyek ezt az egészet összekötik. De ugyanígy szertefoszlottak azok a hagyományosan vett szülő-gyerek kapcsolatok is, melyek szomorú pokoljárását az Életünk tere ábrázolja. A „Minden Egész eltörött" éjszakai kocsiútjának emlékére a XXI. század elején egy igazán izgalmas prózai kísérlet vár visszhangra.