
A varázsszobor
Szerkesztő:
UTÓSZÓ
Évek óta azt tapasztalhatjuk – az elsőköteteseket bemutató Gemma sorozat bizonyítja legékesebben–, hogy az induló nemzedékek tagjai között legtöbb a költő, pályakezdők legszívesebben versben szólalnak meg. Napjainkban azonban, amikor a lapok és folyóiratok termését elemezve már-már arra a megállapításra jutunk: a novella hiányműfaj – és nemcsak a jugoszláviai magyar irodalomban! – , nálunk éppen egy prózaíró-nemzedék van felnövőben. Az ő munkáikból ad válogatást ez a gyűjteményes kötet.Amíg fiatal költőink viszonylag gyorsan felismerik itteni ideáljaikat, akiknek nyomdokain haladva olyan külsőséges verstechnikai eljárásokat sajátítanak el, amelyek birtokában kockázatmentesen nyilatkozhatnak meg, addig induló novellistáinknak nincsenek ilyen „másolható”, közvetlen elődeik, mintáik. Más-más módon, de egyéni útjukat járják, s bár nincsenek látványos novellaformái újításaik, írásaikban olyan tematikai-motivikai elemeket, megformálási eljárásokat és módozatokat fedezhetünk fel, amelyek eddig nem kerültek előtérbe irodalmunkban. Bencsik Gábor írói ars poeticáját egyik szövegéből emelhetjük ki: „a legmagasabb állapotot akarom... nemcsak a transzcendenset, szeretni valamit a valóságból is, teljes odaadással, mindent megoldó hittel, szerény, csodálkozó ránézéssel mások világára... ” Ebből a csodálkozó ránézésből fakad eredeti világszemlélete, mely elsősorban intellektuális indíttatású. Szuverénül kezeli a történeti anyagot, szövegei irodalmi-filozófiai allúziókat is magukban hordanak. Az intellektualitás azonban nem merül ki ebben, a nyelv- használatot is meghatározza: igyekszik minél pontosabban megfogalmazni és körülírni azokat a tartalmakat, amelyeket ábrázol. Nemcsak a külső világ, hanem a belső történések megragadása is foglalkoztatja. A mélyre hatolás intenciója járja át szövegeit, s nemcsak a lelki folyamatok vonatkozásában. A tárgyak „élete” is érdekli, s ahogyan az egyediben az egyetemest, úgy az általánosban az esendőt keresi. Intellektualizmusa nem csap át hideg racionalizmusba, novelláit eruptív indulatok feszítik, amelyek prózájának ritmusában öltenek formát. Elemző, mélyre hatoló készsége olyan tapasztalatokig vezeti el, amelyet talán eredendő tudásnak nevezhetnénk, a dolgok közvetlen átélése nélküli élménynek. Pontos kifejezései, rugalmas nyelvhasználata a költői beszédhez közelíti prózáját, s olyan páratlan metaforák létrehozását eredményezi, amelyek gyakran nemcsak a szóképek szintjén telitalálatok, hanem a szövegek nagyobb kompozíciós egységeit is áthatják, s ez átfogóbb epikai munkáinak koherenciáját is biztosítja. Hász Róbert a hagyományos elbeszélői vonulatot követi, formai szempontból az ő szövegei állnak legközelebb a szabályos novellákhoz. Történetközpontúak, cselekményre épülnek, s a jellemábrázolást sem hanyagolják el. Írásainak cselekményvezetése egyenes vonalú, gyakran retardáló, a történet igazi értelme csak a megoldás után kerül új megvilágításba. Szövegei két ellentétes pólus között feszülnek. Egyrészt a valóságábrázolás gondolata foglalkoztatja, megjelennek a szociális probléma felvetésének csírái, érdeklik a családi összeütközések, a társadalmi környezet és az egyén konfliktusai, másrészt a metafizika áll közel hozzá, az a meggyőződés, hogy a világot nemcsak a racionálisan felfogható ok-okozati törvények uralják, hanem hatalmas szerep jut benne a megmagyarázhatatlanak, a rejtélyesnek, a megfoghatatlannak, a titokzatosnak: az emberi sorsot sejtések, intuíciók, koincidenciák befolyásolják. Az itt közölt novellákból ennek a szemléletmódnak az állomásait is bejárhatjuk. Kezdetben még csak az merül fel: „képzelet és valóság két egyenrangú világ. Mindkettő reális a maga nemében, és egy pontban, egy mindig érzékelhető pontban találkoznak egymással. Nagyon gyengék a korlátok, amelyek meggátolják az embert, hogy az egyik világból átbillenjen a másikba” (A burok). A következő szövegben a cselekmény teljes egészében a külvilág számára megközelíthetetlen tudat alatti szférában játszódik, ám ennek történései még a valóság elemeiből állnak össze, hogy Az álmok öreg mágusa címűben már egyenesen misztikus utazásnak, fantasztikus kalandnak legyünk a részesei. Jódal Kálmán mozaikprózájának nyelvi eszközei szándékoltan redukáltak, kifejezéseinek szürkesége messzemenően összefügg az ábrázolt világ jellegével. Filmszerű, gyorsan pergő jelenetek, képek váltják egymást, melyekben van valami reklámszerűen természetellenes és külsőséges, így rajzolódik ki előttünk a kilátástalanság, a jövőtudat nélküli létezés, az érzések és eszmék híján levő, pótcselekvésekkel kitöltött élet negatív utópiája. A mozdulatlanságában embertelen urbánus környezetben a legmegrázóbb tragédiák is magától értetődőek, még a megrendülés szikrája sem tapasztalható a szemlélőkben. Ebben a kontextusban találó, amit az egyik töredékben olvasunk: „Minden a legnagyobb rendben. Halott a város.” A szerző szenvtelen előadásmódja azonban nem azt jelenti, hogy maga is elutasít mindenfajta viszonyulást. Szövegeit az irónia, gyakran pedig a cinizmus hatja át, ami a kritikai hozzáállás lehetőségét is magában hordozza. Lovas Ildikó poétikus szerkezetű novellái a fentebb vázoltaknak éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak: szövegeit líraiság járja át, szemléletmódját az érzelemközpontúság. Ezek a történetek az emberi bensőben zajlanak; a valóság és képzelet, a külső és belső síkok állandóan egymásra csúsznak, egyszerre nyilvánulnak meg. Megnevezhetetlen, eksztatikus állapotban felszínre törő életérzések kimondására törekszik a szerző, miközben nemcsak saját élményeire koncentrál, hanem annak a külvilágra projektált hatását is figyeli, a tárgyak feltételezett érzelmi vibrációit is érzékeli, és nem utasítja el a világ panteisztikus átélésének lehetőségét sem. Mindez helyenként archaikus nyelvhasználatban, barokkos szózuhatagokban, indázó mondatokban realizálódik. A helyenként erotikus töltésű írások szövetébe lágyan belefonódik az irónia is. Urbán András prózája a szövegvilág autonóm törvényszerűségei szerint alakul. Nagy monológok ezek az írások, alapszituációk el- idegenítően fiktívek, tele sokkoló motívummal, képes beszéddel, áttétellel; a valóság fölött lebegnek, álom és ébrenlét határán villannak fel a gyermekkor meghatározó élményei, a víziók, a zaklatott lázálmok, a rituális cselekvések. Minden alakulófélben, a „mintha” kaotikus állapotában létezik, minduntalan „elszöknek a gondolatok”, a döntő fontosságú pillanatok, a „végső gesztusok” elillannak, mihelyt közelítünk hozzájuk, szertefoszlanak, kicsúsznak a kezünk közül – sugallja a szerző merész képzettársításokkal, plasztikus, szokatlanságukban eredeti nyelvi eszközökkel, poétikus sűrítettséggel.Az egyéni jellegzetességek felvázolása után, azt hiszem, a kötetben szereplő novellaírók törekvéseinek közös jellemvonásaira is érdemes felfigyelnünk. Mindenekelőtt arra, hogy igen erős bennük az öndefiniálás, a világban betöltött helyük keresésének, megragadásának igénye. Ám semmivel sem kevésbé fontos irodalomról való gondolkodásukban annak a ténynek a felismerése, amely ugyan általánosan elfogadott és közismert, nálunk azonban időről időre viták lángolnak fel körülötte: hogy valóság és irodalom nem azonos, az irodalom nem az élet tükörképe, nem eszköz a valóság ábrázolására, hanem saját törvényszerűségei szerint alakuló világ. Ám ezen túlmenően fiatal prózaíróink tudatában vannak annak az „ontológiai kétarcúságnak” is, melyről a regényre vonatkoztatva Kulcsár Szabó Ernő mondja: „Arról az elbeszélői magatartásról van szó, amely egyszerre törekszik az »elhitetésre«, a valóságillúzió felkeltésére, illetve a fikciójelleg, a kvázi-valóság, a konstruált játéktér hangsúlyozására” (Az epikus alakítás fiatal íróink regényeiben. In: Fiatal magyar prózaírók 1965-1978. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980). Induló prózaíróink a transzcendens „játéktér”, a tudat mélyébe merülő utazások felfedezésével vagy akár a szövegek lecsupaszításával és a valóság „átmitizálásával” mindenképpen az elbeszélői magatartás utóbbi pólusa felé tendálnak, hangsúlyozva alkotásaik irodalom voltát, fiktív jellegét.Végezetül: a válogató abban a reményben bocsátja az olvasókkal és a kritikával való szembesülés útjára a kötetet, hogy az nemcsak keresztmetszetét adja a fiatalok törekvéseinek, hanem megsejteti prózairodalmunk felfrissítésének, új színekkel való gazdagodásának a közeli lehetőségét is.
TOLDI Éva
BENCSIK GÁBOR 1970-ben született Topolyán. Szabadkán járt középiskolába, fizika szakra. Jelenleg az újvidéki orvostudományi egyetem elsőéves hallgatója. Novellái a Képes Ifjúságban, az Új Symposionban és a Hídban jelentek meg.
HÁSZ RÓBERT 1964-ben született Doroszlón. Az újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének távhallgatója. Kritikákat is ír. Elbeszélései a 7 Napban, az Üzenetben, a Képes Ifjúságban és az Új Symposionban jelentek meg.
JÓDAL KÁLMÁN 1967-ben született Újvidéken. Pedagógiai középiskolát végzett. Jelenleg az újvidéki Magyar Tanszék másodéves hallgatója. Érdeklik az alternatív művészeti törekvések. Színikritikákat is ír. Szövegei a Képes Ifjúságban és az Új Symposionban jelentek meg.
LOVAS ILDIKÓ 1967-ben született Szabadkán. Az Újvidéki Magyar Tanszék negyedéves hallgatója. Rendszeresen ír színikritikákat és bírálatokat irodalmi művekről. Az Újvidéki Televízió művelődési rovatának külmunkatársa. Munkái az Új Symposionban és a Magyar Szóban jelentek meg.
URBÁN ANDRÁS 1970-ben született Zentán. Jogi középiskolát fejezett be. Verseket és drámákat is ír, színdarabokat rendez, és előadóművészettel foglalkozik. Munkái a Képes Ifjúságban, az Új Symposionban és a Hídban jelentek meg.