UTÓSZÓ

Évek óta azt tapasztalhatjuk – az elsőköteteseket bemutató Gemma sorozat bizonyítja legékesebben–, hogy az induló nemze­dékek tagjai között legtöbb a költő, pályakezdők legszívesebben versben szólalnak meg. Napjainkban azonban, amikor a lapok és folyóiratok termését elemezve már-már arra a megállapításra ju­tunk: a novella hiányműfaj – és nemcsak a jugoszláviai magyar iro­dalomban! – , nálunk éppen egy prózaíró-nemzedék van felnövő­ben. Az ő munkáikból ad válogatást ez a gyűjteményes kötet.Amíg fiatal költőink viszonylag gyorsan felismerik itteni ideálja­ikat, akiknek nyomdokain haladva olyan külsőséges verstechnikai eljárásokat sajátítanak el, amelyek birtokában kockázatmentesen nyilatkozhatnak meg, addig induló novellistáinknak nincsenek ilyen „másolható”, közvetlen elődeik, mintáik. Más-más módon, de egyéni útjukat járják, s bár nincsenek látványos novellaformái újításaik, írásaikban olyan tematikai-motivikai elemeket, megfor­málási eljárásokat és módozatokat fedezhetünk fel, amelyek eddig nem kerültek előtérbe irodalmunkban. Bencsik Gábor írói ars poeticáját egyik szövegéből emelhetjük ki: „a legmagasabb állapotot akarom... nemcsak a transzcenden­set, szeretni valamit a valóságból is, teljes odaadással, mindent megoldó hittel, szerény, csodálkozó ránézéssel mások világára... ” Ebből a csodálkozó ránézésből fakad eredeti világszemlélete, mely elsősorban intellektuális indíttatású. Szuverénül kezeli a történeti anyagot, szövegei irodalmi-filozófiai allúziókat is magukban hor­danak. Az intellektualitás azonban nem merül ki ebben, a nyelv- használatot is meghatározza: igyekszik minél pontosabban megfo­galmazni és körülírni azokat a tartalmakat, amelyeket ábrázol. Nemcsak a külső világ, hanem a belső történések megragadása is foglalkoztatja. A mélyre hatolás intenciója járja át szövegeit, s nemcsak a lelki folyamatok vonatkozásában. A tárgyak „élete” is érdekli, s ahogyan az egyediben az egyetemest, úgy az általánosban az esendőt keresi. Intellektualizmusa nem csap át hideg racionaliz­musba, novelláit eruptív indulatok feszítik, amelyek prózájának ritmusában öltenek formát. Elemző, mélyre hatoló készsége olyan tapasztalatokig vezeti el, amelyet talán eredendő tudásnak nevez­hetnénk, a dolgok közvetlen átélése nélküli élménynek. Pontos ki­fejezései, rugalmas nyelvhasználata a költői beszédhez közelíti prózáját, s olyan páratlan metaforák létrehozását eredményezi, amelyek gyakran nemcsak a szóképek szintjén telitalálatok, hanem a szövegek nagyobb kompozíciós egységeit is áthatják, s ez átfo­góbb epikai munkáinak koherenciáját is biztosítja. Hász Róbert a hagyományos elbeszélői vonulatot követi, formai szempontból az ő szövegei állnak legközelebb a szabályos novel­lákhoz. Történetközpontúak, cselekményre épülnek, s a jellemáb­rázolást sem hanyagolják el. Írásainak cselekményvezetése egye­nes vonalú, gyakran retardáló, a történet igazi értelme csak a meg­oldás után kerül új megvilágításba. Szövegei két ellentétes pólus között feszülnek. Egyrészt a valóságábrázolás gondolata foglal­koztatja, megjelennek a szociális probléma felvetésének csírái, ér­deklik a családi összeütközések, a társadalmi környezet és az egyén konfliktusai, másrészt a metafizika áll közel hozzá, az a meggyőződés, hogy a világot nemcsak a racionálisan felfogható ok-okozati törvények uralják, hanem hatalmas szerep jut benne a megmagyarázhatatlanak, a rejtélyesnek, a megfoghatatlannak, a ti­tokzatosnak: az emberi sorsot sejtések, intuíciók, koincidenciák befolyásolják. Az itt közölt novellákból ennek a szemléletmódnak az állomásait is bejárhatjuk. Kezdetben még csak az merül fel: „képzelet és valóság két egyenrangú világ. Mindkettő reális a maga nemében, és egy pontban, egy mindig érzékelhető pontban talál­koznak egymással. Nagyon gyengék a korlátok, amelyek meggá­tolják az embert, hogy az egyik világból átbillenjen a másikba” (A burok). A következő szövegben a cselekmény teljes egészében a külvilág számára megközelíthetetlen tudat alatti szférában játszó­dik, ám ennek történései még a valóság elemeiből állnak össze, hogy Az álmok öreg mágusa címűben már egyenesen misztikus utazásnak, fantasztikus kalandnak legyünk a részesei. Jódal Kálmán mozaikprózájának nyelvi eszközei szándékoltan redukáltak, kifejezéseinek szürkesége messzemenően összefügg az ábrázolt világ jellegével. Filmszerű, gyorsan pergő jelenetek, képek váltják egymást, melyekben van valami reklámszerűen természetellenes és külsőséges, így rajzolódik ki előttünk a kilátástalanság, a jövőtudat nélküli létezés, az érzések és eszmék híján levő, pótcse­lekvésekkel kitöltött élet negatív utópiája. A mozdulatlanságában embertelen urbánus környezetben a legmegrázóbb tragédiák is magától értetődőek, még a megrendülés szikrája sem tapasztalható a szemlélőkben. Ebben a kontextusban találó, amit az egyik töre­dékben olvasunk: „Minden a legnagyobb rendben. Halott a vá­ros.” A szerző szenvtelen előadásmódja azonban nem azt jelenti, hogy maga is elutasít mindenfajta viszonyulást. Szövegeit az iró­nia, gyakran pedig a cinizmus hatja át, ami a kritikai hozzáállás le­hetőségét is magában hordozza. Lovas Ildikó poétikus szerkezetű novellái a fentebb vázoltak­nak éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak: szövegeit líraiság járja át, szemléletmódját az érzelemközpontúság. Ezek a történetek az emberi bensőben zajlanak; a valóság és képzelet, a külső és belső síkok állandóan egymásra csúsznak, egyszerre nyilvánulnak meg. Megnevezhetetlen, eksztatikus állapotban felszínre törő életérzések kimondására törekszik a szerző, miközben nemcsak saját élményeire koncentrál, hanem annak a külvilágra projektált hatását is figyeli, a tárgyak feltételezett érzelmi vibrációit is érzékeli, és nem utasítja el a világ panteisztikus átélésének lehetőségét sem. Mindez helyen­ként archaikus nyelvhasználatban, barokkos szózuhatagokban, in­dázó mondatokban realizálódik. A helyenként erotikus töltésű írá­sok szövetébe lágyan belefonódik az irónia is. Urbán András prózája a szövegvilág autonóm törvényszerűségei szerint alakul. Nagy monológok ezek az írások, alapszituációk el- idegenítően fiktívek, tele sokkoló motívummal, képes beszéddel, áttétellel; a valóság fölött lebegnek, álom és ébrenlét határán villan­nak fel a gyermekkor meghatározó élményei, a víziók, a zaklatott lázálmok, a rituális cselekvések. Minden alakulófélben, a „mintha” kaotikus állapotában létezik, minduntalan „elszöknek a gondola­tok”, a döntő fontosságú pillanatok, a „végső gesztusok” elillannak, mihelyt közelítünk hozzájuk, szertefoszlanak, kicsúsznak a kezünk közül – sugallja a szerző merész képzettársításokkal, plasztikus, szokatlanságukban eredeti nyelvi eszközökkel, poétikus sűrítettséggel.Az egyéni jellegzetességek felvázolása után, azt hiszem, a kötet­ben szereplő novellaírók törekvéseinek közös jellemvonásaira is érdemes felfigyelnünk. Mindenekelőtt arra, hogy igen erős bennük az öndefiniálás, a világban betöltött helyük keresésének, megraga­dásának igénye. Ám semmivel sem kevésbé fontos irodalomról va­ló gondolkodásukban annak a ténynek a felismerése, amely ugyan általánosan elfogadott és közismert, nálunk azonban időről időre viták lángolnak fel körülötte: hogy valóság és irodalom nem azo­nos, az irodalom nem az élet tükörképe, nem eszköz a valóság áb­rázolására, hanem saját törvényszerűségei szerint alakuló világ. Ám ezen túlmenően fiatal prózaíróink tudatában vannak annak az „ontológiai kétarcúságnak” is, melyről a regényre vonatkoztatva Kulcsár Szabó Ernő mondja: „Arról az elbeszélői magatartásról van szó, amely egyszerre törekszik az »elhitetésre«, a valóságillú­zió felkeltésére, illetve a fikciójelleg, a kvázi-valóság, a konstruált játéktér hangsúlyozására” (Az epikus alakítás fiatal íróink regényei­ben. In: Fiatal magyar prózaírók 1965-1978. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980). Induló prózaíróink a transzcendens „játéktér”, a tudat mélyébe merülő utazások felfedezésével vagy akár a szöve­gek lecsupaszításával és a valóság „átmitizálásával” mindenképpen az elbeszélői magatartás utóbbi pólusa felé tendálnak, hangsúlyoz­va alkotásaik irodalom voltát, fiktív jellegét.Végezetül: a válogató abban a reményben bocsátja az olvasókkal és a kritikával való szembesülés útjára a kötetet, hogy az nemcsak keresztmetszetét adja a fiatalok törekvéseinek, hanem megsejteti prózairodalmunk felfrissítésének, új színekkel való gazdagodásá­nak a közeli lehetőségét is.

                                                                                                                                                                                                                           TOLDI Éva