TARTÓSÍTOTT EMLÉKEK

Tóbiás Krisztián második verseskötete folytatja az első, szintén a zEtna kiadó által jegyzett, Ver/sec hagyományait, azaz ugyanazt a narratív magvú (vagy ahogyan Vas István nevezte: anekdotikus) költői utat járja körül, finomítja, amelyet Tandori, Tolnai, Domonkos István, Oravecz és Petri taposott ki a magyar költészet számára. És amelynek a két ősatyja a XX. századi modernitásban Kavafisz és Eliot. Nagyon nagy nevek a magyar és a világirodalomban, kellő bátorság és némi pofátlanág kell ahhoz, hogy valaki ezen az úton (is) elinduljon. De mihez nem kell pofátlanság és bátorság? Már ami az irodalmat, pontosabban annak művelését illeti. Kell némi tudatlanság, hogy ne mondjam butaság ahhoz, hogy valaki fiatalon a költészetet válassza hivatásul. Vagy nem?

De mi is az a narratív költészet? Olyan költészet, amelynek van történeti magja vagy történetet mesél el. Vagy a személyes mitológiából merít, vagy a történe­lemből, vagy a klasszikus mítoszokból. Ezek sokszor keverednek. Nem történik ez másként Tóbiás Kriszti­án verses elbeszélésében, vagy inkább versfűzérében sem (verses regényről aligha beszélhetünk egy alig harmincötezer leütésnyi szöveg esetében). A megidé­zett paraszt nagyapa magánmitológiája keveredik egy profán bibliaértelmezéssel és bölcselkedéssel, ahol a jézusi tanok vagy épp maga az Úristen éppúgy részei a mindennapoknak, mint a társadalom, vagy épp a szűkebb pátria, a falu anomáliái: „mikor meglátta / hogy a falu szélin / a kukorica közül / elősétált a megváltó”, vagy más helyütt: „kapaszkodik / mindig kapaszkodnia kell / a gyóntatószékbe / meg mindig valamibe / az úristen köpönyegibe /az úristen köpö­nyege meg csupa selyem / csúszós fekete selyemkö­pönyeg / és lehengeredik a pokolba / a hazug ember / le / az ördögök közé / az üstbe / és ott főzik a zsírját / mer’ az ember fiának zsírjába’ van a hazugság / és az ördögök meg azt eszik / azt eszik az ördögök ott / üszkös kenyérrel. Ez a (talán) megmosolyogni való túlvilág-értelmezés, lehet, hogy túl naivnak tűnik, ám a maga helyén és a maga idejében igencsak valóságos, sőt, tovább megyek: maga a valóság.

Mítosz, képzelet, szenvedéssel, fizikai munkával (a „munka” szavunk állítólag a szláv muka = kín szóból ered) teli hétköznapok és ritka örömök eleve­nednek meg Tóbiás Krisztián profán evangéliumában, fölidézve egyben azt a nyelvezetet, amelyet Vasjani is beszél(hetet)t.MegjegyFölidézve, hangsúlyoznám, de nem teljesen tájnyelven megírva.

Végezetül: Tóbiás Krisztiánnak sikerült tartósí­tania az emlékeket, hogy szép füstösek és kellően sósak és fűszeresek lesznek-e, azt majd jövendő olvasói döntik el.

                                                                                                                                                                                                                                              Bozsik Péter