Skip to main content
Borító/Kép
Laták István: Vaskoszorú c. könyvének borítója

Vaskoszorú

Lírai emlékezések
Szerző
Kiadás éve és helye
Sorozat címe
Oldalszám
143 oldal
Előszó/utószó

UTÓSZÓ

Laták István életének utolsó évtizedében elége­detlen harcosként kényszerült élni. Az az időszak volt ez, amikor nem sokat számított a munkásosztály so­raiban helytálló, a forradalmi harcban íróként s em­berként az élcsapatba tartozó egyén múltja és jelene. Ez késztette az Életjel szerkesztőségét arra, hogy az olvasóhoz eljuttassa Laták István lírai vallomásait.

Életében tizenhárom könyve jelent meg, de ha a változó idők szelétmeggyőződésével és világszemléletével ellentétbenvitorlájába fogja, meg­jelenhetett volna húsz kötete is. Erről tanúskodik az írói hagyaték anyaga. Laták Istvánt a kordivat, a megtévesztő kritikai értékelések részben elhallgattat­ták, de nem hazudtolta meg önmagát, és nem árulta el azt az osztályt, ahonnan indult, még akkor sem, ha elkötelezettsége az egyeduralmi kritikának úgy tűnt, hogy ellentétben áll a megkülönböztetően for­szírozott, állítólagos közízléssel.

Adán,1910-ben, a tanyavilágban született, és Szabadkán, a Jaszibara mocsaras környékén élte le élete túlnyomó részét. A proletárvilág kellős köze­pén fogantak első versei. Ott ír, ahol a mindennapok nincstelenségében, küzdelmében még az álmok is fá­radtak. Az ijesztő látomások, a költői meglátások az erőgyűjtés tüzét csiholják, mert nem lehet, nem sza­bad a kilátástalanságban élni. Megjelent köteteinek már a címei is lázítók. A Kolduslázak, Düh, Kültelek, Szürke napok, Egy élet árad, Vásár hű kifejezői élet­útjának és a kapitalista világban tanúsított magatar­tásának.

A célért, melyet látott, lázongó indulattal harcolt,és a második világháborút követő, fölszabadult élet­ben, a Viharos idők vetése című könyve után az Új élet felé irányítja olvasóinak figyelmét. A Nyug­talan álmok verseskötetében még felajzik a múlt, még találkozik a munkásmozgalom ama harcosaival, akik már nem lehetnek az induló új élet szemtanúi, de költeményekbe öntött emléket állít nekik.

Meggyőződéssel vallott élete, az üldöztetések, majd a buktatók, a mellőzések ellenére, a követke­zetesség, az osztályharc egyenesen ívelő útját mu­tatja.

Nyolc verseskönyv, öt novellás kötet, továbbá fordítói, dramaturgiai munka jelzi életének állomá­sait. Hagyatékában regény, több, általa összeállított novellás kötet, számos, gyermekeknek írt elbeszélés, nagyszámú vers, színmű található.

Hatvanéves volt, amikor 1970. január 3-án el­hunyt. A ránk hagyott kézirati anyagot a Zentai Tör­ténelmi Levéltárban rendezték. Az Életjel szerkesz­tősége az írói hagyatékból olyan kézirati anyagot vá­lasztott ki megjelentetésre, melyet maga az író Vaskoszorú címen részben már összeállított. Lírai emlé­kezések ezek, vagy ahogyan ő nevezte: prózakölte­mények, melyek megjelentetésével ennek a műfaj­nak a művelőjeként ismerhetik meg az olvasók és az írótársak.

Az osztályharc természetes hangulatának egysze­rű szavaival mondja: »Egyre többen indultunk a me­netbe...« És felteszi a kérdést: »... ki beszélhetne ilyen acéligazsággal helyettünk?« Laták István tudta,hogy a munkásság nevében annyi öncélú érdekcso­port beszél, sok a ravasz, sunyi, élősdi prókátor, hogy ki kellett mondania nyíltan, közérthetően: a mun­kásság nem vállal velük semmilyen közösséget!

A Ceruzasorok a magányban életútjának legbelső rejtelmeiből törnek föl. A nagy emberi közösségre vágyik, nem szeret egyedül lenni. A mondanivaló zúgva, zakatolva kavarog benne, mert friss, érett, mint a most szedett gyümölcs. Úgy érzi, hogy azalkotáshoz idő, erő, jó eszme, szív és akarat kell, hogy diadalmaskodjon a mindennapok lehúzó szürkeségén, s így válik elszántan azzá, akit megejtett az ajándé­kozó szépség.

A vád hangján tudatja, hogy igaza van annak, aki nem hagyja, hogy elnyomják dalát. Mert minek létezik az, aki sosem harapja össze a fogát végső elszánással?...

Most, hogy ezeket a hét fejezetbe osztott lírai emlékezéseket átnyújtjuk az olvasónak, nincs szük­ség méltató bemutatásra. Laták István úgy látta kör­nyezetét, úgy ismerte az embereket, olyan volt a vi­szonyulása az élet megnyilvánulásai iránt, ahogyan azt leírta. Az írások hiteles témája, hangulata a mi világunk, a mi változatos életünk. Tömény lírába for­málódott vallomások ezek a valóságról.

Laták István alaphangulata a bizakodás, még ak­kor is, ha az őszinte számontartásból eredő maga­tartása sötétebb tónusban örökíti meg a sokarcú, a mindig újat ígérő, a sokszor elbuktató, kíméletlen harcba indító, vagy a munkában teremtő életet.

Az évszakok múlásában mindjobban érzi a tél leheletét és az ellentétek közelségével az itt tartó havas rónához szól, hogy adjon erős szívet a távo­lokba vágyóknak átjutni a holnapba. A jelképes hű­vös, havas róna ellentéte a napsugaras tél tavaszthozó ígérete. Az idő állandó vonulatában most ez a könyv is igazolja, hogy értékeink nem veszhetnek el, közkinccsé válnak.

                                                                                                                                                                                                                                                  Urbán János

Fülszöveg

Proletár költőnk és célját híven követő prózaírónk csaknem élete utolsó rezdüléséig a forradalom sugallatának vonzkörében állt, soha ki nem szabadulva belőle, mint lepke a lámpafényből, s majd minden írásában en­nek az elkötelezettségnek erőteljes, vagy ép­pen megrendítő hangját igyekezett érvénye­síteni. Szövegeivel nem egyszer gátat tört, annyira a maga egyéni hangján, hogy a lek­torok és a nyelvművelés őrzőinek intelmeit sem vette figyelembe. Az alkotás pillanatában a jelenből kiindulva – olykor József Attilásan: »Nem én kiáltok, a föld dübörög!« – a jövőnek szánta szavait: vallott, vagy »lángszavakkal« mondta ki ítéletét, jövendöléseit. 

Laták István hátrahagyott írásaiból az al­kotónak ez a két arca néz felénk: a lobogó lelkű forradalmáré, és a lassan, ködösen tá­volodó és vergődésekkel teli életútjáról ke­serű hangon őszinte számadást papírra vető íróé. Vannak remiszcenciák, amelyeket a költő, az író inkább önmagának ír, s az ihle­tés pillanatában – lehet – nem is gondol arra, hogy ezek a bensőséges sorok elhagyják dolgozószobájának négy falát, valaha is napvi­lágot látnak és bepillantást nyújtanak majd életének féltve őrzött rejtekeibe. Mert minden ember életében, lelkében vannak olyan gondo­latok, villanásszerű élmények, talán hiteles em­lékek is, amelyeket legszívesebben örökre el­hallgatva magával visz – visszahozhatatlanul.

A szerző Vaskoszorú címet viselő lírai visszaemlékezései nem egy helyen az intimitásnak ezeket a mélyből felszínre hozott vo násait érzékeltetik. Életének egy ismeretlen darabját. És annyira hitelesen, hogy még pró­zai költeményeiben is (ő jelölte meg így őket) mezítelenül ábrázolja a valóságot.

Posztumusz írásai között rábukkanunk a töredékekre is; talán nem volt ereje már hoz­zá, hogy befejezze azt a mély gondolatot, amely kezébe adta a tollat? Vagy töredékben akarta hagyni?... Ki tud ma – az író eltá­vozása után – ezekre a kérdésekre vála­szolni?

A Vaskoszorú című műve erre és sok meg­válaszolatlan kérdésre a felelet. Mert Szabadka egykori proletár költője itt majd mindenik írásában a mi életünket örökítette meg, úgy, ahogy éltük, és úgy, hogy ezt a mi va­lóságunkat – ahogy ő álmodta, élte – a holnapunkban, az utánunk jövő nemzedékek mindennapjaiban még erőteljesebb kibonta­kozással érjük meg.

 

Szerzői minősítések
Szerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Sorozatszerkesztő
Borítóterv
A szerző további művei