Vaskoszorú
UTÓSZÓ
Laták István életének utolsó évtizedében elégedetlen harcosként kényszerült élni. Az az időszak volt ez, amikor nem sokat számított a munkásosztály soraiban helytálló, a forradalmi harcban íróként s emberként az élcsapatba tartozó egyén múltja és jelene. Ez késztette az Életjel szerkesztőségét arra, hogy az olvasóhoz eljuttassa Laták István lírai vallomásait.
Életében tizenhárom könyve jelent meg, de ha a változó idők szelét – meggyőződésével és világszemléletével ellentétben – vitorlájába fogja, megjelenhetett volna húsz kötete is. Erről tanúskodik az írói hagyaték anyaga. Laták Istvánt a kordivat, a megtévesztő kritikai értékelések részben elhallgattatták, de nem hazudtolta meg önmagát, és nem árulta el azt az osztályt, ahonnan indult, még akkor sem, ha elkötelezettsége az egyeduralmi kritikának úgy tűnt, hogy ellentétben áll a megkülönböztetően forszírozott, állítólagos közízléssel.
Adán,1910-ben, a tanyavilágban született, és Szabadkán, a Jaszibara mocsaras környékén élte le élete túlnyomó részét. A proletárvilág kellős közepén fogantak első versei. Ott ír, ahol a mindennapok nincstelenségében, küzdelmében még az álmok is fáradtak. Az ijesztő látomások, a költői meglátások az erőgyűjtés tüzét csiholják, mert nem lehet, nem szabad a kilátástalanságban élni. Megjelent köteteinek már a címei is lázítók. A Kolduslázak, Düh, Kültelek, Szürke napok, Egy élet árad, Vásár hű kifejezői életútjának és a kapitalista világban tanúsított magatartásának.
A célért, melyet látott, lázongó indulattal harcolt,és a második világháborút követő, fölszabadult életben, a Viharos idők vetése című könyve után az Új élet felé irányítja olvasóinak figyelmét. A Nyugtalan álmok verseskötetében még felajzik a múlt, még találkozik a munkásmozgalom ama harcosaival, akik már nem lehetnek az induló új élet szemtanúi, de költeményekbe öntött emléket állít nekik.
Meggyőződéssel vallott élete, az üldöztetések, majd a buktatók, a mellőzések ellenére, a következetesség, az osztályharc egyenesen ívelő útját mutatja.
Nyolc verseskönyv, öt novellás kötet, továbbá fordítói, dramaturgiai munka jelzi életének állomásait. Hagyatékában regény, több, általa összeállított novellás kötet, számos, gyermekeknek írt elbeszélés, nagyszámú vers, színmű található.
Hatvanéves volt, amikor 1970. január 3-án elhunyt. A ránk hagyott kézirati anyagot a Zentai Történelmi Levéltárban rendezték. Az Életjel szerkesztősége az írói hagyatékból olyan kézirati anyagot választott ki megjelentetésre, melyet maga az író Vaskoszorú címen részben már összeállított. Lírai emlékezések ezek, vagy ahogyan ő nevezte: prózaköltemények, melyek megjelentetésével ennek a műfajnak a művelőjeként ismerhetik meg az olvasók és az írótársak.
Az osztályharc természetes hangulatának egyszerű szavaival mondja: »Egyre többen indultunk a menetbe...« És felteszi a kérdést: »... ki beszélhetne ilyen acéligazsággal helyettünk?« Laták István tudta,hogy a munkásság nevében annyi öncélú érdekcsoport beszél, sok a ravasz, sunyi, élősdi prókátor, hogy ki kellett mondania nyíltan, közérthetően: a munkásság nem vállal velük semmilyen közösséget!
A Ceruzasorok a magányban életútjának legbelső rejtelmeiből törnek föl. A nagy emberi közösségre vágyik, nem szeret egyedül lenni. A mondanivaló zúgva, zakatolva kavarog benne, mert friss, érett, mint a most szedett gyümölcs. Úgy érzi, hogy azalkotáshoz idő, erő, jó eszme, szív és akarat kell, hogy diadalmaskodjon a mindennapok lehúzó szürkeségén, s így válik elszántan azzá, akit megejtett az ajándékozó szépség.
A vád hangján tudatja, hogy igaza van annak, aki nem hagyja, hogy elnyomják dalát. Mert minek létezik az, aki sosem harapja össze a fogát végső elszánással?...
Most, hogy ezeket a hét fejezetbe osztott lírai emlékezéseket átnyújtjuk az olvasónak, nincs szükség méltató bemutatásra. Laták István úgy látta környezetét, úgy ismerte az embereket, olyan volt a viszonyulása az élet megnyilvánulásai iránt, ahogyan azt leírta. Az írások hiteles témája, hangulata a mi világunk, a mi változatos életünk. Tömény lírába formálódott vallomások ezek a valóságról.
Laták István alaphangulata a bizakodás, még akkor is, ha az őszinte számontartásból eredő magatartása sötétebb tónusban örökíti meg a sokarcú, a mindig újat ígérő, a sokszor elbuktató, kíméletlen harcba indító, vagy a munkában teremtő életet.
Az évszakok múlásában mindjobban érzi a tél leheletét és az ellentétek közelségével az itt tartó havas rónához szól, hogy adjon erős szívet a távolokba vágyóknak átjutni a holnapba. A jelképes hűvös, havas róna ellentéte a napsugaras tél tavaszthozó ígérete. Az idő állandó vonulatában most ez a könyv is igazolja, hogy értékeink nem veszhetnek el, közkinccsé válnak.
Urbán János
Proletár költőnk és célját híven követő prózaírónk csaknem élete utolsó rezdüléséig a forradalom sugallatának vonzkörében állt, soha ki nem szabadulva belőle, mint lepke a lámpafényből, s majd minden írásában ennek az elkötelezettségnek erőteljes, vagy éppen megrendítő hangját igyekezett érvényesíteni. Szövegeivel nem egyszer gátat tört, annyira a maga egyéni hangján, hogy a lektorok és a nyelvművelés őrzőinek intelmeit sem vette figyelembe. Az alkotás pillanatában a jelenből kiindulva – olykor József Attilásan: »Nem én kiáltok, a föld dübörög!« – a jövőnek szánta szavait: vallott, vagy »lángszavakkal« mondta ki ítéletét, jövendöléseit.
Laták István hátrahagyott írásaiból az alkotónak ez a két arca néz felénk: a lobogó lelkű forradalmáré, és a lassan, ködösen távolodó és vergődésekkel teli életútjáról keserű hangon őszinte számadást papírra vető íróé. Vannak remiszcenciák, amelyeket a költő, az író inkább önmagának ír, s az ihletés pillanatában – lehet – nem is gondol arra, hogy ezek a bensőséges sorok elhagyják dolgozószobájának négy falát, valaha is napvilágot látnak és bepillantást nyújtanak majd életének féltve őrzött rejtekeibe. Mert minden ember életében, lelkében vannak olyan gondolatok, villanásszerű élmények, talán hiteles emlékek is, amelyeket legszívesebben örökre elhallgatva magával visz – visszahozhatatlanul.
A szerző Vaskoszorú címet viselő lírai visszaemlékezései nem egy helyen az intimitásnak ezeket a mélyből felszínre hozott vo násait érzékeltetik. Életének egy ismeretlen darabját. És annyira hitelesen, hogy még prózai költeményeiben is (ő jelölte meg így őket) mezítelenül ábrázolja a valóságot.
Posztumusz írásai között rábukkanunk a töredékekre is; talán nem volt ereje már hozzá, hogy befejezze azt a mély gondolatot, amely kezébe adta a tollat? Vagy töredékben akarta hagyni?... Ki tud ma – az író eltávozása után – ezekre a kérdésekre válaszolni?
A Vaskoszorú című műve erre és sok megválaszolatlan kérdésre a felelet. Mert Szabadka egykori proletár költője itt majd mindenik írásában a mi életünket örökítette meg, úgy, ahogy éltük, és úgy, hogy ezt a mi valóságunkat – ahogy ő álmodta, élte – a holnapunkban, az utánunk jövő nemzedékek mindennapjaiban még erőteljesebb kibontakozással érjük meg.
