Varga Nagy András lekászolódott a szekéroldalról és kifogta a teheneket. Még alig virradt, de már tisztán kivehette a víz melletti nyírfacsoportot. A tehenek a kukorica felé pislogattak, de az ember erős kézzel fogta a kötőféket, s néha a bocskora talpát is megmutatta az állatoknak. De most éppen elég volt a hangja is. Amilyen kicsi volt Varga Nagy András, olyan nagy volt a hangja. Nem is tudták a tiszasoriak, hogy miért keresztelték el Nagynak ezt a kis embert. De hát kellett neki adni valamilyen csúfnevet, mert annyi volt a Varga a faluban, hogy vizet lehetett volna velük rekeszteni. Így hát, hogy meg tudják őket különböztetni egymástól, az egyiket Nagy-nak, másikat Kiss-nek, a harmadikat Tollas-Vargának, a negyediket Kincses-Vargának nevezték. De volt a gyepsoron Pipás-Varga is. Úgy hordozták a nevüket, mint a kutyák a koloncot. Szegényemberek voltak valamennyien. A Kincses-Varga volt közöttük a legszegényebb és a Templom-Varga a legkáromkodóbb. Szakaszvezető volt a múlt háborúban, ott tanulta. A Tollas-Varga sem tudott megtollasodni sohase, pedig ugyancsak igyekezett, napszámba is eljárt kis gebéjével, hordta a dinnyét, bort, krumplit, káposztát messzi vidékről, mert olyan föld volt az errefelé, hogy nem igen terem meg benne a zöldségféle. Csak a búza, meg a kukorica. Aztán egy kis répa, repce, lucerna. A falu mellett jókora rét volt, de az is szikes, kiégett a fű rajta, s ilyenkor, őszfelé már úgy porzott a tehenek talpa alatt, mint a kocsiút.