Skip to main content
Borító/Kép
Virágfakadás – borító

Virágfakadás

Az iparosság szerepe Temerin művelődési életében (1887–1944)
Szerző
Kiadás éve és helye
Oldalszám
39 oldal
Kötés
ISBN (E-könyv)
978-86-86613-18-9
Előszó/utószó

ELŐSZÓ

A színpadi játék és éneklés iránti polgáriasultabb igényt vidékünkön is az ekhós szekereiken városról városra, faluról falura járó színésztruppok, ván­dortársulatok teremtették meg. A 19. századi magyar nemzeti színjátszás­nak valójában ez volt az alapja, mert a kőszínházakért folytatott küzdelem igazából csak a század második felében hozott tartós eredményeket, persze akkor is inkább a megyeközpontokban, nagyobb városokban. A fejlődést nemcsak a gazdasági elmaradottság, hanem az 1848/49-es szabadságharc leverését követő önkényuralom is gátolta, aminek következtében a cenzú­ra gyakran tiltotta ki a magyar beszédet a világot jelentő deszkákról. Ez a helyzet azonban 1867, vagyis az osztrák–magyar kiegyezés után gyökeresen megváltozott. Az immáron önálló magyar kultúrpolitika rendezni igyekezett a magyar színjátszás ügyét. Több fontos, a színészek egzisztenciális helyze­tén jobbítani akaró rendeletet alkottak, ugyanakkor országszerte úgyneve­zett színi kerületeket hoztak létre, hogy legalább valamennyire mérsékelni tudják a vándortársulatok közötti áldatlan kenyérharcot és az abból fakadó anarchiát.

Vándorszínészek a Bánságot és a Bácskát is szép számmal látogatták, tu­lajdonképpen egészen az első világháborúig. A legtöbb trupp bizonyára Temerinben is megfordult, ezt teljes bizonyossággal azonban csak három­ról állíthajuk: 1886 augusztus–szeptemberében Gáspár Jenő (1843–1905), 1894 május–júniusában Aranyossy Gyula, 1912 októberében pedig Rajcsányi István színigazgató csapata üti le itt a sátorfáját.

Lényegében ezekben az évtizedekben erősödött meg a műkedvelő (ma úgy mondanánk, amatőr) színjátszás iránti szélesebb körű vonzalom is, amely a helyi igényeket hamarosan tartósan kívánta biztosítani, s azt nem kizárólag a hivatásos vándortruppoktól várta. Minden bizonnyal ennek ha­tására bontakozott ki az a kezdeményezés, melynek, mint minden újnak, ezúttal is a fiatalok voltak a szószólói, s amelynek eredménye először a da­lárda, később pedig a műkedvelő színjátszók csoportjának létrehozása lett. Mindkét szerveződés támogatóként az iparosok egyesületét tudhatta maga mögött, de a korabeli fellépők – sajnos csak részben ismert – névsora alap­ján megállapíthatjuk, hogy a fiatal kereskedőkön, iparosokon kívül más tár­sadalmi rétegekből (földművelők, munkások) is toboroztak tagokat. Mai szemmel nézve már-már irigylésre méltó, hogy milyen felelősségteljesen, el­kötelezetten, és korabeli létszámukhoz képest nagy arányban vettek részt a munkában helyi értelmiségiek, hivatalnokok, de főleg a nyelvhez, színját­száshoz, zenéhez értő tanítók! Közülük külön ki kell emelni Balázs Árpá­dot, a későbbi hírneves festőt, aki ekkoriban Temerinben tanítóskodik, s szereplőként egy Szigligeti-darabban is babérokat arat. De megemlíthetjük a századelő két ifjú költőjét, Papik Miksát és Kováts Antalt is annak bizonyí­tékaként, hogy a helyi művelődés milyen fontos szerepet játszott a polgáro­sodó Temerin életében. Egyébként a színjátszás iránti szeretetet már az is­kolákban igyekeztek kialakítani az akkori nevelők. Épp Kováts az, aki a vidék egyik legfontosabb orgánumában, a Bácsmegyében 1908. decemberében a temerini iskolanővérek által szervezett sikeres gyermekműsorról és vígjáték­ról (címe: Egy csésze kávé) számol be, eszmefuttatásában többek között a kor jelentős gondolkodójára, Alexander Bernátra hivatkozva eközben...

A trianoni impériumváltozás ezen a téren is visszavetette az ígéretes fejlő­dést, de – éppen a korábbi évtizedek színvonalas munkájának köszönhetően – mind az iparos színjátszók csoportja (a helyi művelődés „szomszédvárával” a TTC-vel később hol rivalizálva, hol együttműködve), mind a dalárda az első kedvező alkalommal talpra tudott állni, maga köré vonva a magyar sze­replők és énekesek mellett több fiatal német és zsidó származású tehetséget, sőt, a színjátszás iránt érdeklődő pár szerbet is, miközben működése tartal­mában és nyelvében végig megőrizte magyar jellegét és elkötelezettségét.

Ádám István, aki érdeklődő, lelkes polgárból vált egyre eredményesebb autodidakta kutatóvá, ennek a jórészt mára már feledésbe merült világnak az adatait gyűjtötte össze és rendezte fontos helyi művelődéstörténeti kismonográfiává, folytatva ezzel mind kiterjedtebb hely történészi tevékenységét. Reméljük, példája másokat is hasonló tettekre ösztönöz.

                                                                                                                                                                                                                                            CSORBA Béla

Szerzői minősítések
Szerkesztő
Előszó
Szakvéleményező
Tördelő