Vasagyi Mária harmadik szépirodalmi kötete – az előzőekhez hasonlóan – regény. A Fabella domi, avagy rege a HÁZról és körülötte egy s másról tizenegy fejezetét egy-egy fiktív levéltári dokumentum alkotja. A regény a HÁZról szól, arról a házról, amelyben különböző korokban különböző nemzetiségű és érdeklődésű emberek éltek. A lakók mindegyike a művészetek valamelyikével foglalkozott. A HÁZra így egy fajta misztifikáció jellemző. A szerző szavaival élve „fabella domi. A HÁZ regéje. Dehát ez a fá-bé-lá-dó-mí egy dallamsor!” Végtelen dallamsor tehát a regény, amelyet tartalma és zeneisége mellett nyelvezete tesz egyedivé. Az 1313-ban induló szöveg, majd az azt követő néhány fejezet az adott kor nyelvezetét tükrözi, archaikusság jellemzi, ahogyan pedig időben közeledik a jelen felé, az archaikus nyelvhasználatot felváltja a mai kornak megfelelő.

A szerző szerteágazó ismerete, a felkutatott adatok gazdagsága azt a színezetet és hangulatot teljesíti ki Zombor és Nyugat-Bácska múltjának elbeszélésében, ami a történelemből hiányzik: eleven képet fest a régió jeles figuráiról, köztük Csihás Benőről, a Donoszlovitsokról, a Falcione családról, Ábrahám Pálról, Sinkó Ervinről, Rónay Istvánról, a Spitzerekről, a Fratricsevics famíliáról, a Fernbachokról, Herceg Jánosról, Csávosi Sándorról, Kiss Józsefről… A múlt emberképét ez az érdeklődés tovább árnyalja korabeli újságcikkek felkutatásával, hozományleltár közlésével, vándorkönyvek bemutatásával, céhbizonyítványokkal. A gyűjteményben hajdani intézményekről, létesítményekről, objektumokról is olvashatunk, továbbá olyan emberekről – malmosokról, hangszerépítőkről, tanítókról stb. –, akik apró fogaskerékként segítették az élet szerveződését tájainkon. A kötet rendkívül értékes dokumentációs anyaggal kerül az olvasó elé.

Balogh István Különös kalantén című gyermekkötete, amely meséket, verseket és más történeteket tartalmaz, egyrészt arról szól, hogyan tanulja meg az unoka a pergőhang kiejtését, amely oly sok bút és bánatot okozott számára. A kalantén vesztegzárat jelent, amely azokra a napokra utal, amikor Petike, az unoka bárányhimlő-karanténba kényszerült. E napokat jegyzi tehát a kötet, azok a mesék, mondák és történetek kaptak helyet benne, amelyek az alatt a két hét alatt születtek, amit együtt töltött nagyapa és unoka. A kötetet Csernik Attila illusztrációi díszítik.

A Varázspálca nélkül című könyv a szerzőnek az elmúlt tíz év során megjelent vezércikkeiből, interjúiból és riportjaiból tartalmaz válogatást, amelyek fejezetekbe rendezve találhatóak meg a kiadványban. A fejezetcímek is rendkívül beszédesek: A ketreclakó kiszabadul; Bánátnak, tisztelettel; Az idő múlásával és Falulesőben. A kötet jegyzeteket tartalmazó részének alcímével kapcsolatban, amely úgy hangzik, A ketreclakó kiszabadul, a szerző kifejtette, úgy érzi, az a bizonyos ketrec ma már némiképp kezd kinyílni, nem szorít már annyira bennünket, mint például a kilencvenes években, majd hozzátette, az teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy az ajtaja már nincs bezárva.

Az Öröknaptár című kötet vegyes prózai írásokat tartalmaz, de e vegyesség csupán látszólagos, hiszen valójában mindegyik a szerző magányáról, a közösségen kívüliség élményéről szól. Egyfajta Robinsonként ragadt egy lakatlan szigeten, szövegeinek mélabús terében. Nem mozdul otthonából, bölcsőhelyéről, mégis ennek elvesztése fölött borong, édes mostohaként éli meg szülőföldjét. Fókuszpontban az ember áll, a „kisember”, aki az idő forgatagában az évszámok váltakozását ugyan érzékeli, ám a nyomasztó hangulat nem változik a naptár lapjainak pergésével, hanem örök marad.