Brasnyó István három "futamodásban", három nagyobb szerkezeti egységben alkotta meg Majomév című első díjas pályaművét, mely messze eltávolodik a regény hagyományos típusaitól. Már a versbe szedett, több oldalas mottó is sejteti, hogy a szöveg szándékosan mellőzni fogja a klasszikus cselekménybonyolítást, s nemcsak a regényidőt siklatja ki a folytonosság unott sínéről, de a tényleges, objektív időt is felkavarja. A mottóban ugyanis Brasnyó István mást sem tesz, mint kitartóan faggatózik afelől, kérdések özönét téve föl, hogy a lét és a történelem különböző periódusaiban és szituációiban ő maga jelen volt-e vagy sem. A dérlepte láncingtől a háromszögletű kalapon át a haláltáborok szögesdrótjáig megannyi tárgyat, képet és szerepet sorakoztat föl laza rendben, anékül persze, hogy a fölmerülő kérdésekre bárhogyan válaszolna. Ez a nyitottság egyfelől arra utal, hogy Brasnyó István az idők "teljességét" szeretné egybeélni, ilyképpen lépve túl az egyes ember szűkös mindennapjain és horizontjának lehatároltságán, másfelől azonban arra is, hogy prózaíróként továbbra is idegenkedik minden olyan szövegtől, amely jól-rosszul eltanult mesterségbeli fogások révén aktuális eszmei mondandót állít előtérbe. 

Utasi Csaba recenziójából 

Két verseskönyv és há­rom színpadi mű után jelentkezik újabb köny­vével Balogh István. Már a Viharvirág című drámájában (1981) jelez­te érdeklődését forradal­mi múltunk bemutatása iránt, s most, e doku­mentumriportjában a két világháború közötti időszak izgalmas esemé­nyeit és az események résztvevőit követi nyo­mon. 

– Lazar Nešić életút­ja olyan embert láttat, amilyenből kevés van – vallja Nešićről Ba­logh István. – Zentáról indultunk el mind a ketten, de szülővárosomban keveset hallottam róla. Igazán akkor találkoz­tam először vele, mikor 1962-ben a Lazar Nešić ifjúsági munkabrigád tagjaként a szabadkai járás középiskolás fiatal­jaival együtt részt vet­tem az autóút építé­sén... 

Izgalmas feladat volt felfedezni a szülőházat, a zentai halvány emléke­ket. 

Könyvében a szerző részletesen szól arról az időszakról, mikor a fia­tal borbélysegéd a JKP Szlovéniai Tartományi Bizottságának lesz a tag­ja, az 1929-es januári dik­atúra elleni harcról, a kommunisták üldözéséről, az államvédelmi tör­vény alapján hozott ke­gyetlen ítéletekről. 

Nešić tevékenységének legnagyobb része azon­ban Szabadkához és Észak-Bácskához kötő­dik. Balogh nagy alapossággal mutatja be a kommunista szervezke­dést ezen a tájon, az el­ső kommunista újság el­készítésének történetét, az 1932. és 1934. évi nagy lebukásokat. 

Külön értéke a kötet­nek a Sremska Mitrovica-i „kommunista egye­tem" munkájának rész­letes bemutatása és elemzése. De olvasha­tunk benne beszámolót az „utolsó szabadkai kommunista perről" is, amely 1941. április 5-én ért véget az észak-bács­kai kommunisták fel­mentésével. 

Másnap bombázták Belgrádot. 

Nešićet a megszállás első óráiban letartóztat­ták. Tíz napig kínozták kegyetlenül, de nem tud­ták megtörni. 

Ma Szabadka egyik te­re, egy középiskolája és egy munkaszervezete vi­seli nevét. 

Róla szól, az egyszerű borbélysegédről, ez a könyv, amely húsz, több­ségében dokumentumértékü képet is tartalmaz.