Majoros Sándor legújabb novelláskötete „a legnehezebb írói műfaj” különös századvégi lenyomata. A Sinkó-, Szirmai- és Déry-díjas író korábbi munkái (A Visszhangkísérlet, 1989, Távolodás Bácskától, 1994) is a hagyományos novellaformával való kísérletezés lehetőségét előlegezték. Az 1991-ben Magyarországra települt író nem távolodik szülőföldje meghatározó élményvilágától, ellenkezőleg, az olvasót közelíti ehhez az elementáris élményanyaggal elbocsátó közeghez. Komor, férfias történetei az utóbbi évtized szétszórattatásának árnyékos vetületei. A tipikusan bácskai sorsok és élethelyzetek misztikus-tragikus mozzanatai mintegy sejtetik a közösség, a közösségek széthullásának egyre aktuálisabbá váló, térben és időben egyaránt továbbgyűrűző fenyegetettségét.

A magyar irodalom leghíresebb bácskai szülötte, Kosztolányi Dezső ötvenévesen jelentette meg Számadás című kötetét. Az ugyancsak erről a vidékről származó, ötvenéves Majoros Sándor író számadás-novelláit tartalmazza ez a novellagyűjtemény. A válogatás alapjául A visszhangkísélet (1989), a Távolodás Bácskától (1994), a Kirándulás a Zöld-szigetre (1999) és az Akácfáink sokáig élnek (2004) című könyvek szolgáltak, de az írások csaknem egyharmada új, kötetben még nem publikált novella.
Az író tragikomikus, páratlan hangulatú történetei a múlt század negyvenes éveitől egészen a máig vezetik végig az olvasót, a maga egyetemességében mutatva meg azt a hajdan volt világot - az egykori Jugoszláviát, ezen belül is a magyarlakta Bácskát -, amelyről meglehetősen ellentmondásos kép alakult ki az utóbbi évtizedekben.
Majoros egyszerre mítoszt rombol és mítoszt teremt. Novelláiban groteszk módon foszlik szét a jugoszláv jóléti államról, a poros-sáros Bácskáról kialakult hamis mítosz, melyben a közhelyes kép szerint szinte csak a búzaföldek nyújtózkodnak a végtelenségig. Ugyanakkor akarva-akaratlanul megteremtődnek írásaiban a jellegzetesen bácskai élethelyzetek, a drámai és komikus pillanatképek ötvözetéből szőtt, egyetemessé varázsolt emberi csodák.
Majoros Sándor magánéletében és írói pályafutásában a déli határainkon túl kirobbant polgárháború jelentette azt a változást, amely a szülőföld értékeinek újbóli fölfedezéséhez hozzásegítette. 1991-ben mint háborús menekült érkezett Magyarországra, és itt, az új hazában írta meg azokat a történeteket, amelyek mindazon túl, hogy rangos irodalmi díjakhoz (Déri-jutalom, József Attila-díj, Édes anyanyelvünk pályázat első helyezése) segítették, nagyban hozzájárultak a Bácskáról és a jugoszláviai „boldog békeidőkről" alkotott képünk teljesebbé tételéhez. Hol sötét tónusokkal, hol pedig élénk színekkel ábrázolja szülőföldje látszólagos hétköznapiságából a rendkívülit, miközben történetmesélésének sodró, elbeszélő módja, a látszólag minden emberrel megeshető helyzetek köznyelven megfogalmazott avagy elhallgatott erkölcsi tanulságai magukkal ragadják az olvasót. Lenyűgöző írói erénye az egyedi nyelvhasználat, amelyen megkülönböztető jegyként, szinte egyedi lenyomatként állít emléket ennek a még létező, de eltűnőfélben lévő világnak. 

Novellákat, riportokat, jegyzeteket tartalmaz Dudás Károly új (második) kötete. A műfaji változatosság előnye a könyvnek, mert a valóságfeltárás szándékával készült, a szociológiai interjú módszerét is felhasználó riportok, az emberi arcélekről szóló feljegyzések megírása és szemléletmódja érintkezik a könyvet nyitó és záró két novellaciklus hangvételével, irányultságával: Dudás Károly szándéka szerint valóságfeltáró prózát ír. Az írásaiban megfogalmazott élethelyzetek, a leírások, az emberi sorsok, de a táj- és természeti képek is mind sorra konkrét helyszínekhez, szituációkhoz kötődnek, bár csak igen ritkán a teljes felidézés (írói) célkitűzésével. Dudás Károly prózájából az emberi élet, a társadalmi élethelyzetek csomópontjai tűnnek elő.

Egy novellaantológiát veszel most kézbe, íróink közismert vagy kevésbé ismert novelláit. A válogatás ötlete a Jó Pajtás felelős szerkesztőjétől származik, aki szeretné, ha a jelenlegi kiadvány a lap olvasóinak közös olvasmányává válna. Természetesen ez egy lehetséges szövegválogatás, inkább "válogat(tat)ós", amely további olvasói válogatásra ösztönöz. Más, máskor, más helyzetben más szövegeket válogatna. "Szövegeket" mondunk, mert miközben olvasol, rádöbbensz, hogy a novella műfaja változik, átalakul, némely írás inkább rövidtörténetnek, prózának, tárcának nevezhető, vagy igazán neve sincs, mert kibújik minden skatulyából. (Hózsa Éva)

Majoros Sándor 1956-ban született Moravicán. Elektrotechnikai középiskolát fejezett be Szabadkán. A moravicai mezőgazdasági kombinátban dolgozik, villanyszerelő.
Novellái rendszeresen jelen vannak a jugoszláviai magyar lapokban és folyóiratokban, közölte őket a Magyar Szó, a 7 Nap, a Képes Ifjúség, az Új Symposion, az Üzenet és a Híd. Magyarországon a Galaktikában, a Forrásban, a Látóhatárban és a Kritikában láttak napvilágot.

Ha igaz az állítás, hogy az irodalom az élet sűrítménye, akkor a novella kétségtelenül az irodalomé, a prózairodalomé. Ebből következik, hogy a jó novella mindig az eszenciáját adja a világnak: mint tenger a cseppben összefogja és megmutatja mindazt, ami az irdatlanul nagy és legalább annyira bonyolult világból rejtve marad számunkra. Ez a könyv is ilyesmivel próbálkozik: történetei külön-külön mutatják meg egy-egy szeletkéjét a térből és időből kiragadott Bácskának, de tágabb értelemben is összefüggnek. Nemcsak a helyszín, a táj, a szereplők is átvándorolnak egyik novellából a másikba, s mintegy kiegészítik, teljessé teszik a róluk alkotott képet. A földrajzilag jól körülhatárolható helyszín mellett az idő is pontosan megállapítható, sőt hangsúlyos eleme az elbeszéléseknek: a Jugoszláviához tartozó Bácskában vagyunk, s a nyolcvanas évek utolsó harmadát éljük, azt az időszakot, amikor már háborús fellegek gyülekeznek a déli, délnyugati látóhatár szélén. Ami történik, az jószerével személyes ügy. Még a háború fenyegetése is csak árnyék, a napi teendők, gondok és bajok árnyéka, a Balkán megszokott velejárója. A bácskai embernek fogalma sincs róla, milyen végítélet zúdul rá hamarosan, pedig annak a jelei már nagyon is nyilvánvalóak. Engedelmesen végighalad a háború felé vezető keskeny életcsapásán, s amikor a végére ér, akkor döbben csak rá, hogy már nincs hova lépnie.

"Az ​első világháború történetét az irodalom mélyrehatóan feldolgozta, de még mindig vannak benne olyan területek, amelyekhez a fölfedezés izgalmával lehet közelíteni. Majoros Sándor egy irodalmi szempontból ismeretlen terepet, a szarajevói merénylettől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot mutatja be.
A különböző helyszíneken, más-más szereplők által elbeszélt történeteket a háborús készülődés fűzi össze: a Monarchia hadserege Bosznián át vonulva készül a szerbek elleni összecsapásra. Csakhogy a könnyű győzelem reményétől feltüzelt katonák már ebben a számukra furcsa, idegen világban is beleütköznek valami megmagyarázhatatlan akadályba, ami arra készteti őket, hogy átértékeljék a háborúval kapcsolatos elképzeléseiket.
Majoros Sándornál jobban egyik kortárs magyar író sem ismerheti Boszniát, hiszen a jugoszláv időkben ebben az országban töltötte katonaidejét. A korábbi köteteiben megalapozott és szinte már védjegyévé vált történetmesélő hangját ebben az irodalmi közegben is remekül érvényesíti, új színterekkel gazdagítva írói világát."