Garay Béla könyve Szabadka, illetve már tovább lépve, Vajdaság színházi életét dolgozza fel a XIX. század közepétől kezdve századunk elejéig. A szerző erénye az, hogy az egykorú sajtóban, folyóiratokban és a lexikonokban közzétett szövegek tanulmányozásával igen alapos munkát végzett, s már-már a feledésből olyan alakokat hozott fel, akiknek életútja, művészi munkája összetevő része színművészetünk történetének, így, egy kötetbe gyűjtve a teljességet jobban megköze­lítő a kép, amelyet az elmúlt évszázad színházkultúrá­járól alkothatunk. Egyrészt az innen elindult kiváló tehetségek bizonyítják a több mint százéves szabadkai színház művészi eseményekben gazdag múltját, más­részt azok a pontos adatok – színházak, kezdeménye­zések, szerzők, művek, szerepek –, amelyeket e kötet írója majdnem minden egyes portréjának megrajzolá­sakor feltüntet.

Garay Béla eddigi munkáit lapozgatva, a Festett világ című kötetének egy igen értékes új színháztörténeti szempontja is van. Ebben a munkájában – már szé­lesebb látószöggel – feltárja a tartományunkban egymás mellett élő népek színházi életét is. Rendkívül értékesek és hasznosak ezek a fejezetek nemcsak az olvasó, hanem az elkövetkező évek kutatói számára is. Mert a magyar, a szerb és a horvát színjátszás itt csaknem párhuzamosan fejlődött: a színpadi szerzők, a műfordítók, a színmű­vészek már a múlt században megtalálták az egymás felé vezető utat és – amint az ezekből az írásokból is kiderül – testvéri együttműködésük nemegyszer igen termé­kenyítő volt. A vajdasági szerb színjátszás – részben szabadkai, részben bácskai, bánáti származású – nagy alakjainak bemutatása sokban hozzájárul ennek a törek­vésnek érvényesítéséhez. Sőt egy-egy fejezete – pél­dául Jovan Đorđević, Antonije Hadžić, Pero Dobrinović, Dimitrije Ružić, Dragomir Krančević szín­művészi pályájának leírása – ennek a kötetnek legérté­kesebb fejezetei közé tartozik.

Az ötvenhat pályaképet tartalmazó könyvet har­minchét, ma már dokumentumértékű arckép egészíti ki.

Bácsgyulafalva (Telečka) története nem nyúlik vissza az ókorig, a középkori históriák is hallgatnak még róla, hiszen nyoma sem volt akkor a Telecskai-dombokon épült településnek. Az Alföld derékig érő fűtengerét, a gyomnövények irdatlan erdejét éppen százharminc évvel ezelőtt kezdte irtani emberi kéz. Sok száz, sok ezer munkáskezet tört fel a szerszámok nyele addig, amíg a mai település helyén megszelídült a puszta, a gilicetövis benőtte földek búzát, kukoricát kezdtek teremni. S mennyi veríték árán futottak végig az alig hullámzó dombokon az első dohánysorok! A Temesközből származó dohánykertész-telepesek már akkor hittek abban, hogy ez a növény az új falunak jólétet biztosíthat. Nem csalódtak. A dohány építette föl a falut. Eredményesen zárult a harc a pusztával... A kötet egy telepes falu szorgalmas és kitartó népéről és a sok-sok munkával járó dohánykertészkedésről szól.

Ortutay Gyula a szabadkai születésű írók, művészek és tudósok között a legsokolda­lúbb egyéniség, az egyetlen, aki magas rangú külföldi elis­merésekben részesült, s több akadémiának is a tagja volt. Születésének nyolcvanadik év­fordulója jó alkalmat nyújtott egykori tanítványának, majd közeli munkatársának, Katona Imrének arra, hogy megírja pályaképét és értékelje mun­kásságát. Annál is inkább, mert az a tizenkét év, amióta a neves néprajztudós nincs az élők sorában, nem mosta el a vele kapcsolatos közvetlen benyomásait, emlékeit, szemé­lyes megfigyeléseit, tapasztala­tait. 

Monográfiánk szerzője – a mindennapok rutinmunkája mellett vele együtt dolgozva a magyar folklór hihetetlenül gazdag és értékes anyagának begyűjtésén, rendszerezésén, feldolgozásán és publikálásán – közvetlen közelről ismerte meg az embert, a tudóst a ma­ga kendőzetlen valóságában. Éppen ez a közvetlen viszony, az együtt megélt idő, a min­dennapok és az ünnepi pilla­natok apró-cseprő eseményei, történései, villanásai, a beszél­getések során megfogalmazó­dott gondolatok, gondolatszik­rák, ötletek képezik azt a kapcsolatot, amely a szerzőt mesteréhez köti és lehetővé teszi számára, hogy többé-kevésbé teljes, komplex képet alkosson róla, az örökké te­vékeny, örökké szervező és ki­vételesen gazdag életművet létrehozó emberről, aki kedves tudományáért, a folklórért, an­nak felvirágoztatásáért minden lehetőt megtett egy olyan idő­ben, amikor a néprajzot, nem is kevesen, nacionalista tudo­mánynak tartották. 

A portré felvázolása közben nemcsak a politikus és köz­életi dolgozó pályáját ismer­hetjük meg, hanem az iskolát teremtő, európai hírű tudós népköltészetről, a népéletről alkotott nézeteit is. Megtud­juk, mi volt tudományos gon­dolkodásában az újdonság, amellyel világszerte ismertté tette a magyar néprajzot, s amellyel kontinensünk etnoló­giájára is termékenyen hatott. Ugyanakkor azonban nem hallgatja el azt sem, hogy po­litikusi tevékenysége megaka­dályozta a népélet minden te­rületét átfogó egyetemes kon­cepció kidolgozásában. 

Az idő mérlegén egy színes személyiség arcélét raj­zolja meg hitelesen és a szak­ember igényességével értékeli alkotásait. Ezáltál az évforduló alkalmából a szülőváros nevé­ben is méltóképpen tiszteleg életműve előtt, amelynek leg­jobb darabjai minden bizonnyal kiállják az idő próbáját.