Az Összes verseit 1988-ban lezáró Ács Károly azt vallotta, hogy az életműhöz nincs mit hozzátennie. Aztán mégis új versek születtek, és összeállt az új kötet, az Összes verseket kiegészítő, a három részre osztott versgyűjtemény. A „műves" költőnek kikiáltott Ács Károly most is hű maradt állandó jelzőjéhez, a gondos kötet­ kompozíció ezt bizonyítja. Ritkán adatik meg a költő számára az újraolvasás, a teljes költői opus áttekintésének lehetősége, illetve a kihagyás, a javítás, a kommentár, vagyis a felülbírálás, az önkritika öröme. Sőt egy régi vers is előkerült, A rögök szonettje, amely a kötet nyitódarabja lett, s amely ironikus „nem panaszkodunk" gesztusával adja meg a panaszdalok hangulatát, ez igazolja a létjogosultságukat.

Ács Károly a biztonságot, az otthont, a jelent hiányolja, a fölfordult világot megtapasztaló költői én vesztességélménye tárul elénk. Csakhogy itt nem a mű­ vész, hanem a szerszám – a furulya – , az anyag panaszai törnek elő, a dallamhiány ugyanis a furulyának fáj.

Az első tíz év verseit az összeomlás panasz­énekei, ironikus és szatirikus „szabad dallamai" követik, az aligversek, főként a kisebbségi epigrammák és a haiku: a bánat a versek kulcsszava is lehetne, a várakozás adventi jellegű, az ünnephez kapcsolódik.

1995-ben kezdődik az ovidiusi száműzetés idősza­ka, ellenben a Németországban élő vajdasági költő „önként hontalan", ő nem bujdosó, hanem „kujtorgó magyar", aki Balassi versrészletével rokon módon vall bánatáról: a jelen és a nyelv hiányáról, a kölni ünnep hamisságáról, a kísérletekről, ő már onnan üzen haza. A töredék a „műves" műfajává válik. A száműzetés versei csendes, „elnémuló" művek, panaszelfojtások.

Az Ács Károly Összes verseit kiegészítő kötet megjelenése költészetünk jelentős eseményének ígérkezik.

A nyelvtudomány egyik legfontosabb alappil­lére minden időben az említett nyelv szókincsét számba vevő szótár. A dialektológia területén pedig általában az első helyen szerepelnek a szókincs­ gyűjtemények, hiszen egy-egy nyelvjárásnak a köznyelvtől eltérő voltára leginkább a szókincsbeli sajá­tosságok utalnak. 

A magyar dialektológia történetében is első hely illeti meg a szójegyzékeket, tájszótárakat, me­lyek egy-egy nagytáj, régió vagy nyelvjárássziget, illetve egyetlen település lexikális anyagát tartal­mazzák. Őket követték később a különböző nyelvjá­rási atlaszok, mint egy korszerűbb feldolgozási és prezentálási lehetőség. 

Mindezek azonban csupán a nyelv vízszintes tagolódását vették figyelembe. A függőleges rétegeződés szempontjai itt figyelmen kívül maradtak. Azonban a rétegnyelvi, szaknyelvi realizációk sem kerülték, kerülik el nyelvészeink figyelmét, míg e kettőnek: a vízszintesen tagolódó különböző nyelv­járásoknak és a függőleges nyelvrétegeződésnek az eredményeként létrejövő szakszókincs közös vizs­gálata nem annyira gyakori e tudományágban. 

A vajdasági magyarok nyelvhasználatát feltá­ró publikációk sorában most egy olyan új kiadványt tart az olvasó a kezében, amely egy nem homogén kistáj népi építészetének szakszókincsét tartalmaz­za. E könyv összeállításánál szerencsésen találko­zott a nyelvész figyelme és a néprajzkutató érdek­lődése egy személyben. Beszédes Valéria magyarta­nár és etnológus vállalta az észak-vajdasági lakóház szókincsének összegyűjtését, hogy képet adjon a török uralom után e térségbe települt magyarok házzal kapcsolatos teljes fogalomkörének, isme­retanyagának bemutatására. 

Szótárának elkészítéséhez nyolc vajdasági te­lepülést választott kutatópontul: Bezdánt, Kelebiát, Ludast, Martonost, Ómoravicát, Rábét, Topolyát és Zentát. Olyan településeket, melyekbe nem egyazon vidékről érkeztek a telepesek valamikor a XVIII. század közepe táján. E falvak nyelvészeti és néprajzi vonatkozásait egyaránt figyelembe véve — amint azt gyűjteményének bevezetőjében mondja — arra volt kíváncsi, hogyan építkeztek ezen a vidéken a századfordulótól az ötvenes évekig; milyen építészeti technológiát használtak; hogyan változott a szoba­belső és a konyha; hogy több mint kétszáz évvel a telepítések után milyen nyelvi jelenségek maradtak meg az anyanyelvjárásból; melyek azok a jellegzetes fonetikai és alaktani rendszerek, amelyek a mai nyelvet jellemzik, s hogy a lakóházban a mai napig megőriztek-e valamit egykori otthonaikból. 

Olyan adatközlőkre kellett tehát támaszkod­nia, akik ismerték, átélték a korábbi falusi életfor­mát, akik még értenek a régi típusú falazáshoz, nádazáshoz, a hagyományos födémkészítéshez. Eze­ket a hatvan-nyolcvan év körüli parasztkőművesek, egykori tetőfedők, az őstermelők és háziasszonyok körében találta meg, akik még emlékeztek arra, milyen volt a húszas-harmincas években szüleik, nagyszülőik otthona. 

Beszédes Valéria a népi építészet szakszókin­csét igen tágan értelmezte és szótárába felvett min­den olyan, a házra vonatkozó, azzal kapcsolatos, vele valamilyen asszociációban levő fogalmat, ame­lyet egy nyelvész talán figyelmen kívül hagyott vol­na. Ezért is hosszabbak a szócikk jelentésmagya­rázatát igazoló példamondatok, valamint gyakoriak a néprajzi vonatkozású feljegyzések. A néprajzkuta­tó egyenrangú félként szerepelt a szótár megalkotá­sánál. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a könyvben hiedelmek, ráolvasások, archaikus népi imádságok, vagyis a folklór, a szellemi néprajz terü­letéről származó népköltészeti alkotások is megta­ lálhatók. 

Ami eddigi tájszótárainktól megkülönbözteti A házat, az a Néprajzi tanulságok című zárófejezet, amelyben arra kapunk választ, amit a könyv címétől s főleg alcímétől várunk, vagyis hogy Észak-Bácska és Bánát csücskének körzetében vannak-e eltérések az itt élők építészetében, vagy az egész táj egysé­gesnek mondható. S ezzel válik gazdagabbá szer­zőnk munkája, s egyebek között ez teszi nyelvjárá­saink és hagyományos kultúránk újszerű és szink­rón vizsgálatának jelentős darabjává. 

Négy nagy témakörbe rendezve kínálja fel az olvasónak Beszédes Valéria az Örökség II. című kötetében azokat a népszerű tudományos írásait, melyeket két éven át, hétről hétre a Szabad Hét Nap általa népszerűvé vált néprajzi rovatában publikált. Tiszteletre méltóan vállalta kutatási területe - közösségi életünk lassan feledésbe merülő, napjainkban már néhol alig fellelhető - értékeinek közönség elé tárását, megszerettetését. Ez a háttérből kilépő, a jó ügy érdekében közszereplést is vállaló kutatói magatartás azt eredményezte, hogy a szerző egy széles olvasóréteg igényeit, befogadóképességét és szintjét figyelembe veszi, de a tudományos hitelességből, a kutató igényességéből jottányit sem enged. Ennek az okos, átgondolt kettős követelménynek köszönhető, hogy a szerző szinte egyetlen lélegzetre vezet bennünket végig a születésen, gyermekkoron, lányságon és asszonyi dolgokon át a halálig, hogy azután ugyancsak megbízhatóan és rutinosan avasson be a Mesterségünk címere című fejezetben a régi foglalkozások titkaiba, majd elvisz bennünket a halászok, vízimolnárok, a vizek világába, hogy végül vidékünk betyárjairól, vagy az itt járt híres betyárokról - Sobri Jóskáról, Bogár Imréről, Angyal Bandiról és Rózsa Sándorról - mondjon el valósághű és érdekfeszítő dolgokat. Úgy tetszik, Beszédes Valéria egy alapjaiban már megváltozott és még mindig gyorsan változó világban, mely eltemeti régi életmódunkat, hagyományainkat, közösséggé összekovácsoló szokásainkat, szinte versenyt fut a mindent felmorzsoló idővel: mind kisebb darabokra hulló közösségünk még fellelhető értékeit felkutatja, lejegyzi, és nemcsak a könyvtárak számára menti meg az eltűnéstől, hanem népszerűsítő írásain keresztül belopja a mai emberek tudatába is. Kutatásai során széles földrajzi területet jár be: egyaránt otthon van Kupuszinán, Martonoson, Doroszlón, Topolyán, Szabadkán vagy Kucorán, a Tisza és Duna mentén vagy a Ludasi-tó világában. A gazdag ismeretanyagot tartalmazó könyv külön értéke, hogy a szerző, ahol lehetőség kínálkozik rá, párhuzamot von a vidékünkön élt vagy élő más népek - bunyevácok, sokácok, svábok stb. - szokásai, hagyományai között, és kutatási anyagát elhelyezi a kölcsönhatásnak abban a nagy tarka térségében, amelyben a Vajdaság mindig is volt. A szerző otthonosan mozog a vonatkozó tudományokban (például a településszociológiában), és érveléseiben, párhuzamaiban rutinosan támaszkodik más kutatók megállapításaira is. Beszédes Valéria régi életünk és dolgaink adatainak igényes gyűjtője, és elkötelezett, itt-ott személyiségében is visszafogottan megmutatkozó krónikása. Az Örökség II. - az előző kötet folytatásaként - népi kultúránk és hagyományaink tárháza, egy újabb értékes és bátor tett a feledés és elmúlás ellen. Megingott azonosságtudatunk egy biztos pontja lehet. (MIRNICS Zsuzsa)

A század eleji Szabadka életének nagy szenzációja volt az az esemény, amelyről ez a regény szól. Városunk fia, Száríts János 1910-ben maga ké­szítette repülőn fölszállt. A repülés ak­kori fázisában ez, ha úttörőnek nem is, de nagy teljesítménynek számított.

Szabadka becsvágya, hogy országos hírre jusson – kétes értékű szenzá­ciói után – e repülés révén megvaló­sulni látszott. Az esemény fölkavarta a közvéleményt, a város vezetőit, s természetesen az itt élő írókat is élén­ken foglalkoztatta.

Még az előkészület idején, 1906-ban tett közzé erről az ügyről a Bácskai Hírlap egy folytatásos regényt. A téma érdekessége mellett külön furcsasága volt e publikációnak, hogy három szer­ző: Csáth Géza, Havas Emil és Munk Artúr jegyezte vezetéknevének kezdő­betűjével. Időbe telt, míg – több ku­tató egymást segítő munkája révén – a torzóban maradt regény teljes szö­vege előkerült, s fény derült a szerzők kilétére is.

E kötetben tehát ezt a regényt ve­heti kézbe az olvasó. Figyelmét bizo­nyára honorálni fogja. Szereplői a kor ismert alakjai, s a történet annyira eleven és fordulatos, hogy a mai ol­vasó figyelmét is leköti. De túl az ol­vasmányosságon, szerzőire, irodalmunk előtörténetére nézve is tanulságos mű.

Kivált a szemlélet miatt, amellyel a város fiatal írójelöltjei a provincializ­musból való kitörés szabadkai erőfe­szítéseit, saját közegüket nézték.